Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Gál Ferenc: Radnóti Sándor: Mi az, hogy beszélgetés? (kritika)

sabb (kérdései a filozófia egzakt, dezantropomorf kategóriái helyett élménysze- rű, emberközpontú formában fogalmazódnak meg, vannak jelen. Anélkül, hogy akár a válaszok és kérdések gondolati erejéről, akár az általánosításról le kellene mondani. Az ismeret a művel folytatott hermeneutikai beszélgetés során válik hozzáférhetővé, jön létre. Voltaképpen magáról a műről folyik a beszélgetés, a műről, mely egyfajta világmodellként magába tagolja a vele beszélgetőt. „Külső” és „belső” nem mereven elválasztható tehát, ahogy kész anyagról sem beszélhetünk igazán — mégha a tárgyműre való koncentrálás ezt sugallhatja is. Egy elsajátítható véglegesség helyett a tudás — lényegében — előzetes ismereteink és feltevéseink, valamint az „új” folyton változó viszonyának meghatározása. Egyben „a magányos ember szerető és megértő gesztusa, amely a másik magányos embernek szól”. Kölcsönviszony tehát. Megértéséhez szituálni kell a mű — a másik ember — minket is betagoló világlátását. Ez nem lehetséges a külvilág és a személyiség vizsgálatának együttmozgása nélkül. Ezért, hogy Radnóti Sándor (is) elégtelennek és voltaképpen lehetetlennek tartja a művek tisztán esztétikai elemzését. Írásaiban hangsúlyosan (van jelen a külső környezet, a társadalom — mindig mint az egyes ember megismerendő mozgástere.

Hasonló a megismerési folyamat időbeli oda-vissza mozgása is. „Ha korszakról beszélünk, ezzel megkülönböztetjük saját jelenünktől, és előtörténetünk részeként értjük meg. Vagyis, úgy, ahogy ő (t.i. Sinkó Ervin — G. F.) nem érthette meg magát... értsük meg, hiszen egy világ választ el bennünket attól, amelynek hatástörténetében beágyazódott ez az élet, és amelyben maga is hatott. De éppen mert hatott és továbbhathatott, világlátásának történelmi megkülönböztetése a mi világlátásunktól a kortársi vita formáját ölti.” A hagyomány lényegét leíró részletet azért idéztem hosszabban, mert a könyv egészének alapvető eljárását, szemléletét jellemzi. Radnóti múlt-jelen viszonylatában értelmezi a művek tartalmi-formai sajátosságait, az együttállásuk mikéntjéből kibontható szemléletet és a mindezek origójában kitapintható Én-t. iE hermeneutikai beszélgetés résztvevőinek viszonya a demokratikus jelleg újabb mikéntjeit és miértjeit veti fel. Valóságos beszélgetés ugyanis kizárólag egyenrangú felek között alakulhat ki. Egyformán igaz ez köznapi beszélgetéseinkre (nem a fecsegésre, nyilatkozatokra, politikai igehirdetésre stb.), a művekben fellelhető párbeszédekre és a kritikára, mint a művekkel — s rajtuk keresztül a másik emberrel — való kommunikációra. Két utóbbi típust egzaktan is vizsgálja a könyv, s a beszélgetés ezekben jelentkező buktatói jól párhuzamba ál- lithatóak. A művet a saját eszmékhez hajlító monológ-szerű kritika a célbafo- galmazott, durva, „művészi” párbeszéddel, az eszmék nélküli, hajlékony bírálat pedig — noha kevésbé látványosan — az alkotások direkt, díszletszerű dialógusaival. És még egy veszély, melyet Pilinszky János drámái kapcsán vet fel a szerző. Hogy tudniillik nem létezik valós párbeszéd ott, ahol a gondolatok egybeesnek. Tegyük rögtön hozzá: ahol valóban egybeesnek, ott aligha létezhet maga a személyiség. Hogy amíg Pilinszky drámáiban a költő domináns egyénisége hiúsítja meg az egyedi karakterek kibontakozását, addig a mindennapokban a szuverén személyiség hiánya akadályozza a dialógust. Annyira, hogy ez a probléma egyik meghatározó témája lett Radnóti Sándor a dialógust nemcsak tárgyául, hanem — mint látni fogjuk — részben módszeréül is választó könyvének.

A személyiség kérdésével ismét lét és esztétikum határához érünk. Oda, ahol meghatározandó, hogy mi is valójában a műaloktás. És ezt — lényegé172