Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Szigeti Csaba: Transz (Zalán Tibor szabálytalan szonettjei és a destrukció esélye) (tanulmány)

(a szerkezet és az eljárásmód leírása: Paul Fournel: Clefs pour la littérature potentielle, Ed. Denoél, Paris, 1972. 84. p.)

Zalán Tibor valamennyi cikluson belüli szövege visszaalakítható, mert megmaradtak a szövegben a határjelölők, hiszen a szöveg maga érintetlen: megmaradt a szótagszámok szabályossága, a rímek ismétlődéseinek és váltásainak szabályossága, a határvonal octava és sextett között, a szonett számtalan formális megkülönböztető jegye. Ismételjük: egy szabályos szonett szövegét szinte bárhogyan tipografizálhatom, ha a szöveget magát érintetlenül hagyom és nem tüntetem el az F2 szövegében az F, szövegének alkotóelemei közötti összekapcsol tságokat és a metrikai határj el öl őket (tehát ezzel fenntartom a rekonstrukció, a visszaalakítás lehetőségét) — szabályos szonettem szabályos marad, sohasem lesz szabálytalan.

Esetünkben azonban az 1979-es és a hipotetikus, visszaalakított szonettek nem szabályosak: időnként rakoncátlankodik a szótagszám (például (111)), sok az est- ramps, a nem rímelő sor (szonettben!). A visszaalakított szonetteknek ez a szabálytalansága enyhe, nem szisztematikus és nem ideologikus, nem valamilyen költészetfelfogásból következő déréglement: azt hiszem, formális szempontból egyszerűen hanyag, pontatlan szonettekről van szó. Ekként szabálytalanok, de már a költő által szabályosnak tekintett periódusukban is. A destrukció utólagos (ez még nem lenne gond) és csak a vers grafikus megjelenésére korlátozódó. Ebben — úgy vélem — az 1980-ag évtized magyar költészetének egyik nem igazán végiggondolt divatja a ludas (amivel nem azt akarom állítani — Isten ments! —, hogy a tipográfia poetizálása mögött nem állhat koherens költészetfelfogás, csak azt, hogy úgy látom, sok esetben nem áll.) Az első regiszter falánksága ez.

Végezetül: ami a (1111111) szabálytalan szonett ciklust illeti, itt felderengtek egy a szerelem halál-felfogással összekapcsolódó destrukciós poétika és ideológia körvonalai. Itt — ismét a szerelem és a poétika közös nyelvét használva — egy nagy lehetőség maradt ki. Ez a ciklus nem a magyar szonett-történet eszmei végpontja, sem nem a formális emlékezet lehetetlenné tétele, nem rombolás, csak annak utánzata.

Olyan ez, mint amikor — elhitetvén magunkkal, hogy egy történet végére értünk — a kedves fényképét összegyűrjük, ahelyett, hogy tűzbe vetnénk. Kis megalkuvással fenntartjuk annak lehetőségét, hogy majdan bármikor kisimíthassuk.

165