Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Két költői mítosz a magyar történelemről (esszé)

vereségét követő események, az országos megtorlás és a teljes társadalmi apátia mindenestől elsodorták az 1956 tavaszán beköszöntő „reformhónapok” reményeit. Mindenütt romlást és pusztulást látott, mitikus képek egész sorában idézi-rajzolja a pusztulás jeleneteit. Ügy érzi, egyedül maradt és mindenhol halál veszi körül: „mind, kiket Jövőm teremtett és mind kiket Múltam teremtett: / mert Jelenem: Halál”; „És nincs semmi más, csak Halál, Rothadás, Bűn, Büntetés, Átok és Magány van, /csak Pusztulás van és Pusztítottság, Halál, Halál és nincs semmi más, / csak Irtózatom, Szégyenem, Gyászom és Magányom, csak a Hallgatás, / csak az Elpusztított Balga Ország szívemben és szívem mögött, jeges pusztaságban.” Az idézeteket folytathatnék tovább: az eposz soraiból mindegyre a pusztulás rettenete árad, minden percben új halál-látomás születik.

A pusztulás rémei egészen az önelvesztés gondolatáig kergetik a királyt és a költőt. Az eposz úgy ábrázolja hősét, mint aki nem képes legyőzni a halál vonzását, mint akit csónakjáról egyre erősebben hív magához a végtelen tengeri mélység, a megsemmisülés. Ez a hívás nyugalmat, megbékélést ígér, a semmi irgalmát kínálja a létezés gyötrelmei és hiábavaló küzdelmei helyett. „Hívásuk irgalom, hívásuk kegyelem, hívásuk szánalom” — olvassuk. A király — és a költő — talán engedne ennek a hívásnak, hiszen szorongások kínozzák, úgy véli, kiutat csak a semmi adhat. Aztán mégis leküzdi a pusztulás vonzását, az öngyilkosság képzeteit, kötelességeire eszmél, és az életet, küzdelmet, munkát választja a megsemmisülés könnyebbnek ígérkező megoldása helyett. „Nem a Halált, az életet választom én! Én, a Király, a Szegények Szerelmes Fia! — hangzik fel az új szólam, mondhatnánk „Leitmotiv”, az eposz menetének fordulatán — Mert király vagyok és nincs hozzá jogom, hogy a halált válasszam magamnak”. A „király” ilyenkor mindig a „költőt” is jelenti, Juhász saját drámájáról, válságáról és felemelkedéséről beszél. Elutasítja a pusztulás gondolatát, a megmaradás kötelességét hirdeti: „szívemnek nincsen más joga: mint élni, a halálhoz joga nincs a szívemnek!” Meggyőződése szerint vállalnia kell sorsát, a küzdelmet és a munkát, amely egy életnek ad értelmet. A halottak királya így lesz a végső kétségbeesésből feléledő történelmi remény nagyszabású költői mítosza, amely ilyen módon a „lesz még ünnep egyszer a viilágon”-nak azt a nem egyszer irracionálisnak tetsző nemzeti reményét szólaltatja meg, amely átível a magyar költészet évszázadain.

Az eposz zárósorai szerint a király végül elhagyja tengeri menedékét, s megmaradt népe élén visszatér az elpusztított országba, hogy begyógyítsa annak sebeit. A költemény záradéka a megújuló reményt fejezi ki, még a természet is megszelidül a történelmi engesztelődés nyomán: „Elől a Király megy, s utána Mind a Nép, kocognak, ügetnek ott a zöld vadonban merengve. / Elől a Zöld Béka-Szív-Csillag lobog nehéz vas-szelvény-öltözet lovon, ö világít! / Mennek a Köd-Jövőbe. S a lombba búvó lovak és népek páncél-tomporát, páncél-hátát, páncél-lábikráit, / páncél-sisaktarkóját nézi a páfrányt félrehajtva a sas, a szarvas, a bölény, a medve.”

155