Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Két költői mítosz a magyar történelemről (esszé)

magával azonos. Ahogy később A halottak királya IV. Bélája sem pusztán tör­ténelmi személyiség, hanem egyszersmind a nemzete sorsán töprengő költő alakmása. A vándorköltő vívódása és tanúságtétele A tékozló ország írójának a magyar történelemmel folytatott küzdelmét jeleníti meg. Nem pusztán az egyes szám első személyű előadás, hanem az eposz nyilvánvalóan személyes mozzanatai is erre a lírai azonosságra vallanak. Nemcsak a vándorköltő vallomásainak, Dózsa György emlékfoszlányainak és érzéseinek is személyes értelme és hitele van. Midőn a költő (áttételes mó­don, a vándorkrónikás megjelenítő szavain át) a parasztvezér leikébe enged pillantani, több alkalommal saját emlékeit idézi fel, saját vágyait fogalmazza meg. Dózsa György, gyermekkorára és édesanyjára emlékezve, valójában a maga bensőséges emlékeit fejezi ki, azokat, amelyek másfél évtized múlva az Anyám nosztalgikus-lírai szerkezetében jelennek meg. Midőn a vezér saját sorsával készül számot vetni, s küzdésre, kitartásra bíztatja önmagát, megint csak a költő benső számvetésének és erőgyűjtésének tanúi vagyunk. A ván­dorköltő és a parasztvezér alakja-sorsa ilyen módon kínál lehetőséget arra, hogy a költő kifejezésre juttassa legszemélyesebb indulatait és felismeréseit. A költői látomásnak, amely a régen volt történelmi esemény és népmoz­galom rendkívül gazdag képét festi meg, már ennyiben is jelen idejű értelme van. Bori Imre 1965-ben készült nagy Juhász-tanulmánya is azt állapítja meg, hogy A tékozló országban alakot öltő közérzet és gondolat nem érthető meg akkor, ha nem vesszük tekintetbe a költemény közvetlen történelmi és társa­dalmi környezetét. Az eposzi ábrázolás közvetlenebb szintjén a kor nehéz ta­pasztalata úgy jelenik meg, mint a pusztuló táj, a parlagon heverő ország áb­rázolása. A Rákosi-korszak fiatal költői számára, az első szabadnak tetsző évek mozgalmas alkotómunkája után, csüggesztő látvánnyal szolgáltak a gazzal borított földek, a pusztuló paraszti gazdaságok, a falusi élet hanyatlása. Juhász Ferenc Téli földek, Nagy László Csönd van, Születésnapra, Csanádi Imre Ud­var télen és Kormos István Testvérek című versei kifosztott tájról hoztak üzenetet, dermesztő történelmi fagyról panaszkodtak. Ez a néma és puszta táj kapott látható ábrázolást A tékozló ország képsoraiban: „Földbe visszataposott kalászok sírjatok magatokért! / Gubancos, taraokos árva földek sírjatok ma­gatokért! (...) Hol az ember? A művelő, a gondozó, a rendező okosság?” A rend és értelem után kérdező panasz a kor lényeges közéleti gondjai közé vezet, a tapasztalatok sejtetését a nemzedéki csalódás kifejezése követi. Juhász Ferenc egykor tiszta hittel és bizalommal kötelezte el magát a társa­dalmi átalakulás ügyének, az ötvenes évek első felében azonban mind csaló- dottabban kellett a politikai vezetés bűneit tapasztalnia. A Dózsa-eposz hátte­rében ott vannak a hamis perek, a dolgozó népet sújtó intézkedések, a növek­vő szegénység, a kényszerű országos némaság. „ ... így éljünk tovább? Hö­rögve, fuldokolva a némaság rétege alatt?” — hangzik a kérdés, nagyon is a kornak szegezve, számonkérVe a „fényes szellők” korának hajdani ígéreteit, számon kérve a szabadságot, amelyet a beköszöntő új világ hirdetett: „Hol a szabadság, az emberi? Csak percnyi volt, villám-fehér! / S jött utána a másik, a zöld tékozlás, az ember-elleni, (...) S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvitk önmagába, (...) Riadtság, rémület, s dac a szemekben, de több a né­ma alázat, / a félelem lombosodik, görnyeszti a vállperec gyönge ágát, / mint kígyó tekereg bennünk a döbbenet, viseljük a kín töviskoronáját...” A keserves tapasztalat aláásta a történelmi újrakezdés fiatalos hitét, a pusztulás élménye mitikus végzetté lényegült: „mit vedlett le a mi testünk? 153

Next

/
Oldalképek
Tartalom