Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Kemenes Géfin László: Az idegen mint múltóceáni légbúvár, célkereszt-időben (Endrődi Szabó Ernő költészetéről) (tanulmány)

hívhatjuk az írás állapotában megjelent de nem érzékelhető eseménytárgyakat-és-kü- lönbségtiket (kissé sután) különítettségnek (vive la différance). Egy későbbi szövegtöredékben Er magáracsodálkozása csak részben [lehet] őszinte, midőn leírja: „Vajon miért van hogy mostanában mind gyakrabban jut eszembe apai nagyapám szabó bálint nyugdíjas gazdálkodó szíjas kunbarna parasztember csíkrazárt ajkú huszadikszázadi vatafia pogányhitű keményfejű magyar” (71. o.). Mert a nyilvánvaló vérségi köteléken, öröklődés-láncolaton túl történelmi hasonlatosság is fűzi Ért nagyapjához: Szabó Bálint a maga módján vált idegenné saját kora (Rákosi Mátyás kora) számára, miként Er vált azzá Kádár János korszakában (avagy a Vaták és Vata- fiák nemzedékei váltak pogány diaszpórává a XI. század közepén). A nagyapa így a családi és nemzeti hagyományt együttesen képviselő idegen-előd allegorikus alakja, akit megtört a terror („az az igazi baj hogy nagyapánk már csak reszketni és félrebeszélni tud”, — 91. o.), de ugyanakkor ő a Bölcs öreg is, a Látó és Látnok (Jung-i és néprajzi szempontból egyaránt, a Tanító Mester, akitől Er gyermekfővel hallhatta a titkos (orfikus? gnosztikus, sámánista?) tanok hirdetését: „nagyapám mindig arról beszélt... hogy a szellemi megtisztulás előfeltétele a megnyugvás ... a szabadulás előfeltétele mondja szabó bálint szíjas kunbarna parasztember nyugdíjas halott a szellemi megtisztulás ha nem is evangéliumi értelemben de mindenképp megtartva az odáig-út bensőséges akár misztikus voltát” (86. o.) A Tanító öreg így egyengette az ifjú Er beavatását a lét és az egyetlen méltó (humánus) magatartás misztériumába; tőle kapta Er időutazásához (katabázisához) egyik legértékesebb útravalóját, a napi politikán felülemelkedett eszmevilág hamujában sült pogácsát, mely a lélek fejlődésének egyik legtáplálóbb elesége. De Er nem azonos nagyapjával; a tanítás nem egészen testére szabott, mert így felesel a Bölcs Emberrel: „azt mondom a megnyugvást föl lehet koncolni tudatosan vagy akaratlanul és nagyapám rámnéz a cin- kerájból és legyint ’nem érted’ ” (uo.) És ezt nem valami perverzitás, ösztönös ellenzékiség mondatja így Er-rel, hanem egy másfajta tudás: nevezetesen talán az, hogy a történelemből nem lehet kilépni (legalábbis neki), s hogy a különítettség állapotát nem szünteti meg végérvényesen a kontemplativ életmód. Ezért válaszol Er magában a nagyapa „nem érted” legyintésére imigyen: „hát hogyan hogyan is érthetném elvégre nekem sohasem volt feketelistán a nevem és nem volt sebesülésem és hadikeresztem” (uo.) Éppen a nagyapa történelmi mivolta [fJelismerésekor nyílik fel a különítettség szakadéka, melynek mélyén nemcsak a tudás hanem az érzések idegen- sége is feléje ásít. Ér sohasem fogja megtudni, milyen érzés volt a vatafia pogányhitű bálint nagyapának kuláklistán lenni, téeszbe bekényszeríttetni, ávós-ütlegek után főt hajtani, talán akkor emlékezni a hadikeresztre, stb. — csak elképzelni lehet, de erre Er szerénysége-szegénysége mián nem vállalkozik. Mert tudva érzi, hogy a történetnek nem minden tárgya lehet a kimondás tárgya is. S ami nem lehet a kimondás tárgya, arról hallgatni kell. Ez a negatív bölcsesség mind Er, mind a Lelet egyik fő erénye.

Röviden: nem lehet azt és úgy, mint az elődök (költők és nagyapák). Az idő egyszerre örökidő és történeti idő sűrítménye, de már mindig csak múltként, agykérgünk barázdáiba lerakódva, és sohasem elvonva-vonatkoztatva egyik a másikába, főleg az utóbbi az előző felé. Mert az idő mindig „célkeresztidő” s a tér „közép-európai hajszálrugó-őszben halálra-mosakodott haza” (40. o.), tehát az az idő, ami az én történelmi-egyéni énem célkeresztideje, az én látcsövem nézőpontjának ideje lehet csak! Szakadékidő/törmelékidőtér. (Poszt)-modemnek lenni mindenestül — tű- zögetik zászlórúdjukra Endrődi Szabó „arctalan” kollégái ezt a régi lobogót, de őrajta kívül csak kevesen tudják/merik vállalni, hogy az igazi modern-költő[i]ség filozófiai-történelmi tudat nélkül csalás és ámítás. A Lelet lobogóján lyuk van, az a hiány ami egyben jelenlét. Ezért a verskötet rekonstrukció mint a lelet kimondása Er egyéni, sőt önmaga emlékezetén elvégzett kísérlete-exhumálása, s mint ilyen (mondja Károly) „a kísérlet persze nem független a történettől... nem szakítható el a történettől” (65. o.) Amikor az idegen belép a városba, határoznia kell: mi legyen vele, mit tehet-tegyen, mivé lesz azonossága, önnön létének meghatározó koordináta-rendszere. Er számára nincs békés beolvadás, s a leletben megírt nyelvi változata a vá127