Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Salamon Konrád: A békévé oldó emlékezésért (A népi-urbánus vita dokumentumai c. kötetről) (kritika)

bármily kevéssé ébredt is rá »emberi méltóságának tudatára«, nem fogadhatja el az »öntudatos polgárság« és az ipari munkásság kitűnő tanácsait és a magasságból leereszkedő kegyét mindaddig, amíg ezek a kegyes pártfogók félreismerik a magyar falu problémáit és lehetőségeit.”

Kardos Pál és Jászi Oszkár írásait azért is emeltem ki, mert egyértelműen bizonyítják, hogy itt a magyar haladás két táborának vitájáról van szó, és nem valamiféle „zsidó”-magyar ellentétről.

Bár a kötet rendkívül gazdag válogatást tartalmaz, én három írást hiányolok belőle. Az egyik Ignotus Pálnak A baloldali mazochizmus című cikke, amelyben a Márciusi Frontot éppen megalapított népi írók elismerése miatt mazochizmussal vádolta meg a (hagyományos) baloldaliakat, mivel ők „újongással bocsátják rendelkezésre hasábjaikat és lelkes dicsérő képességüket minden reakciós akarnoknak, minden horogkeresztségben megfürdött szószátyárnak, ki időnként méltóztatik nagy kegyesen elismerni, hogy a zsidó is lehet tisztességes, a proletárnak is van joga emberi életre.” E támadás olyan megütközést keltett, hogy a hagyományos baloldal egyes tagjai is kénytelenek voltak elhatárolódni tőle. Bálint György a Gondolat című folyóirat nevében utasította vissza a vádakat - sajnos ez az írás sem szerepel a kötetben - leszögezve, igaz a népiek „a maguk kölün útját járják - de ez a járatlan út, melyet ők törnek az ébredező lelkiismeretű magyar intellektuális ifjúság számára, egyre határozottabban és bátrabban kanyarodik el az eddig egyedül kötelező jobboldali úttól, és a magyar dolgozó tömegek nagy céljai felé közeledik... Ezért tartom működésüket e pillanatban politikai szempontból jelentékenyebbnek ama »százszor különb«-eknél, akikről egyébként eddig nem tudtam, hogy mindig olyan következetes és radikális népbarátok lettek volna.”

S nem szerepel a kötetben Féja Géza ugyancsak Ignotusnak válaszoló Oldal-dogmatika című írása sem, holott ha helyhiányról volt szó, akkor ez az írás a kötet tematikáját tekintve is fontosabb lett volna, mint a Gömbös Gyulával való találkozásról szóló Féja-írás. Igaz ez utóbbi Féjára nézve kissé elmarasztaló lehet, különösen akkor, ha nem tudjuk, hogy az éppen vád alatt álló szerző védekező taktikájáról van szó. Az általam hiányolt cikkben ugyanis Féja Géza helyesen mutatott rá a népi baloldal és polgári baloldal közti különbségre: „A magyar progresszió - írta Féja - az utóbbi évtizedekben mindig abban hibázott, hogy sokkal több volt a dogmája, mint a reális munkaterve: az elméleti vitatás iránti készsége messze elhagyta tény és helyzetismeretét.” Épp ezért a magyar haladás sorsát „nem lehet az ortodox polgári baloldal sorsához kötni. Nagyon széles frontot kell szerveznünk, hogy az átalakulás művét megindíthassuk. (...) Az ortodox polgári baloldali dogmák hatása igen apró társadalmi rétegeket nyert meg, ellenben a szociológiává szélesedő szociográfia felébresztette a nagy, de elfelejtett élményt: a magyar progresszió vágyát.”

A „nagyon széles front” azonban nem születhetett meg, hisz a vita során az álláspontok egyre távolodtak egymástól. Ebben szerepet játszott az is, hogy a népiek táborából elhangzó antiszemita kijelentések megerősítették az urbánusokat azon leegyszerűsítő véleményükben, amelyet Ignotus Pál 1936-ban így fogalmazott meg: „Vigyázat: itt két irány áll szemben egymással. Az egyik, mely a parlagot és a parlag urait akarja úrrá tenni (vagy úr1109