Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából IV. - A köztéri szobrászat új lehetőségei a hatvanas és hetvenes években (tanulmány)

ges kompozíciónál. Ez az utóbbi szinte kockaszerűen egyszerű formákból épül fel, s a külső világtól a karok, lábak léniával húzott rácsrendszre határolja el. A kompozíciónak ezt a szándékolt szárazságát azonban forróvá hevíti a mintázás izgalma, a szoknya apró, önálló életet élő rögöcskékből összeálló sűrű redőzete, a szobor szigorú belső rendjéből kitömi igyekvő termékeny asszonyi formák: a csípő, a mellek már-már groteszk hangsúlyai, s a kétségbeesett kiáltásba merevedő arcon tükröződő irtózat.

A hatvanas évek közepén, második felében született művek sora - a Med- rtyánszky-síremlék (1965-1969), a vásárhelyi Szántó Kovács János emlékmű (1965), a salgótarjáni Felszabadulási emlékmű (1966) és a szigetvári Zrínyi Miklós szobor (1966-1968) - azt bizonyították, hogy Somogyi pályájának csúcsaihoz ért. Ugyanakkor ezek a „csúcsok” a hazai köztéri szobrászatban új minőség születését jelentették.

Mednyánszky László szikár alakja úgy ül a sír fölött, mint az útközben megpihenő vándoré. Somogyi egyszerre idézi itt meg magát a festőt, aki egész életében fáradhatatlanul járta az országot, és a festő hőseinek, a faluszélen, útközben látott, sokat rajzolt, festett csavargóknak az egyikét. A csontos arc, a feszült tekintet, s a „kellékek”: a bot és a jellegzetes kalap, mely eső és nap ellen egyaránt védelmet nyújt, akármelyiküké lehet, ugyanúgy, mint a gesztus, a tartás is. - És ezen a ponton a jelkép még általánosabbá válik: a megpihenő alak már általában az elmúlás, az életet megjárt ember jelképe lesz. A jelentésrétegeknek ez a tökéletes egymásra találása persze nem jöhetett volna létre anélkül a határozott nyugalom nélkül, amelyet a kompozíció rendje sugall. A szobor „fő” nézete tulajdonképpen oldalnézet: a fej a jobb váll felé fordul, miközben a fáradtságtól görbedt hát és a bot függőlegesei közt azt a pontot jelöli ki a térben, ahonnan kiindulnak a kompozíció erővonalai. A vállra vetett kabát tömegétől súlyossá nőtt felsőtest tömbjét a karok, lábak és a bot rácsszerűen egymásba kapcsolódó éke támasztja meg. Az ismert mozdulat és a kompozícióhoz kapcsolódó konkrét jelentés így merevülnek véglegessé. Ugyanezt a változtathatatlan befejezettséget sugalmazza a szobor mintázása is, az a nagyvonalúság, amely a részleteket csak a lényegre figyelő, már csaknem goromba darabossággal rendeli alá az egész kompozíció építészeti rendjének.

1966-68-ban Somogyi József, több korábbi próbálkozás után, lovasszobrot alkotott. Még az ötvenes évekből ismert egy-egy Hunyadi és Zrínyi szobrának a terve. A Szigetvárott felállított Zrínyi emlékmű e korai munkák közül egyikre sem hasonlít. A ló feszesen, statikus nyugalommal áll a négy lábán. Zrínyi Miklós maga is csaknem bábuszerű merevséggel ül rajta, s ezt a merevséget nem oldják azok a beállított gesztusok sem, ahogy jobbjával a kardot tartja, s baljával a gyeplőt látszik fogni. A látványt váratlanul teszi drámaivá ebből a csaknem mozdulatlan háttérből bősz indulattal kirobbanó forma, a paripa meghökkentően nagyra nőtt és a térbe kígyószerű elevenséggel előrehatoló feje. Szája hang nélkül is irtózatos, velőtrázó nyerítésre nyílik, ami az egész kompozíciót áthatja és feszültséggel telíti. A csendes nyugalomnak és az expresszív kiáltásnak ebben az ellentétében annyi méltóság, el- szánás és fájdalom fogalmazódik meg, amire azok a szokványos megoldások, melyekből az adott témában többet is fölállítottak az ötvenes években köztereinken, egyszerűen képtelenek voltak. - Somogyi érdemén az sem változtat, hogy kompozíciója erősen emlékeztet Marini híres lovasára. A szigetvári emlékmű olyan hitelesen és olyan személyes átéléssel idézi a várvédő hős drámáját, hogy emellett teljesen másodrendű kérdéssé válik, hogy a művész milyen korábbi formai ötletet használt föl a megoldáshoz.

Az elmúlt korszak talán legnagyobb, de mindenesetre a helyi és országos közvéleményt egyaránt megmozgató nyilvános szobor vitája a Szántó Kovács János emlékmű (1965) felállítása körül bontakozott ki. Hódmezővásárhely közönsége meghök- kenve apellált az emlékműről benne is élő imageára, amellyel sehogyan sem tudta összeegyeztetni, hogy a hős — legyen bár a nincstelenek vezére - mezítláb, föltűrt,

1102