Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából IV. - A köztéri szobrászat új lehetőségei a hatvanas és hetvenes években (tanulmány)

musnak egy a hazánkban korábban nem ismert, egyszerre érzelmes és romantikus változatát honosította meg. Népszerű Dózsa szobrában (1966—1972) stilizált formákkal a történeti személyiségtől függetlenítve szinte magát a szenvedést, a fájdalmat idézi meg naturális hitelességgel. A mű gyors sikerének nagy szerepe volt abban, hogy a hetvenes évektől megszaporodtak szobrászatunkban azok az alkotások, melyek az érzelemkeltés direkt eszközeit keresték. Ezek sorába tartozik az a látványos együttes is, amely a mohácsi Emlékparkban jött létre több művész összefogásából az évtized második felében.

A „példaadó mesterek” közül Kerényi Jenő volt a legidősebb. Az 1908-ban született szobrász Bory Jenő tanítványaként végezte a Képzőművészeti Főiskolát. 1937- ben római ösztöndíjat kapott. Erőteljes tehetségével korán magára vonta a figyelmet. Már 1942-ben komoly megbízáshoz jutott Léván, ahova egy Hősi emlékművet készített. Élete egyik főművét már a változás után, 1946—48-ban hozta létre. Ez, a sátoraljaújhelyi Partizán emlékmű, máig is példaszerű remeke a modern magyar köztéri szobrászatnak. Az ötvenes évek kötelező naturalizmusát Kerényi sem tudta egészen megkerülni, de legtöbb munkájával így is állandó támadások kereszttüzét idézte magára. Mindezt csak formálisan ellensúlyozták a Munkácsy-díjak (1950- és 1952- ben) és az 1955-ös Kossuth-díj. Az igazi „elégtételt” csak a brüsszeli Világkiállítás Grand Prix-je hozta meg, amelyet a Somogyi Józseffel közösen komponált Táncosnők ért ítélt oda a nemzetközi zsűri. 1960-ban Kerényi a Velencei Biennálén szerepelt nagyobb anyaggal. 1964-ben Érdemes művész, 1966-ban Kiváló művész lett. Más kitüntetések mellett 1969-ben a Főváros Pro Arte aranyérmét is megkapta. 1975- ben meghalt. Művészi hagyatékából 1978-ban Szentendrén nyitottak állandó kiállítást.

„Volt egy időszak - írta egy tanulmányában Kovalovszky Márta (K. M.: Exp- resszionizmus - forma és magatartás. Művészet. 1974. 5. sz. 15—16. o.) - amikor Kerényi művészete a korszerű, aktuális magyar szobrászat egyik szinonimája volt.” - így volt ez az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején is. Ennek az évtizednek a közepére azonban - anélkül, hogy Kerényi maga változott volna közben - lassan nyilvánvalóvá lett e művészet alapvető konzervativizmusa. Persze, ez a „konzervativizmus” egyáltalán nem volt azonos, de még csak nem is hasonlított ahhoz a szürke akadémizmushoz, amelyet ezekben az években az egykori „római iskolások” látványhoz tapadó rutinja teremtett. Kerényi „konzervativizmusa” egy személyes magatartást rejtett, úgy is mondhatnánk, hogy előkelő tartózkodást, ami elsősorban a mű és alkotója közti távolságtartásban jelentkezett. Kerényi Jenő legjobb munkáira is jellemző az ilyesfajta „kívül-maradás”. Az élménynek az olyan elemi közvetlensége, amely például az expresszionizmus legnagyobb hazai mesterére, Bokros Birman Dezsőre volt jellemző, számára mindig idegen maradt. Művészi magatartása ebben a tekintetben valójában közelebb állt a klasszicista erényeket valló Pátzay Páléhoz. Az ötvenes évek kritikusainak, akik Kerényi stílusát nemegyszer puszta modorosságnak ítélték, persze azért nem volt igazuk. Ugyanis bár a tárgyával való érzelmi azonosulást a művész mindig elkerülte, ugyanakkor annál következetesebben érvényesítette a külső szemlélő elemző logikáját, ami aztán áthatja a kompozíció egészét és minden részletét, a szilárd felépítés belső architektonikus rendjétől a felület festőién eleven mintázásáig.

A hatvanas évek elején mintázta Kerényi a Csontváry síremléket (1961). A századforduló legendás festőjét ismert Önarcképének pózában, munka közben örökítette meg, kezében ecsettel és palettával. A pillantás is ugyanaz: a festő átszellemült, megszállott tekintete mintha valami jelenést látna, melyet a kézben tartott ecsettel készül érzékeny frissességgel rögzíteni. A pillanat tartalma légiesen könnyű, szinte átlátszó, miközben a figura maga súlyosan, szinte földbe gyökerezett véglegességgel áll előttünk. Kerényi határozott gesztussal nem az élő embert, hanem emlékét idézte meg a Kerepesi temetőben. Valójában itt is arról a szimbólumteremtő képesség1099