Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Deák Péter-Medvigy Gábor: ...úgy, ahogy volt (filmforgatókönyv)
szemem. A csendérzés erősödött, igen boldognak éreztem magam, nagyon kellemes érzés fogott el. Arra gondoltam, hogy gyakorlatilag annyira jó, meg arra is, hogyan fog nézni a barátnőm; halottnak lát, és sírni fog, és szenvedni fog... és én ugyanakkor olyan jól érzem magam. Úgy képzeltem, hogy tulajdonképpen ő jár rosszul, mert ezen a világon marad, nem én, aki olyan helyre megyek, ahol... Tényleg csodálatosan éreztem magam. Én arra is gondoltam, hogy valahogy megmondjam neki, ne legyen szomorú, én meghalok ugyan, de velem nem történt semmi baj, igen jól vagyok... Megfordultam; kellett hozzá némi erőfeszítés, hogy megforduljak. És azt mondtam a barátnőmnek, hogy eltaláltak. Kérdi: mi talált el?! Mondom, a golyó talált el. Ezek, meglőttek! Azt kiáltotta, hogy nem igaz. Hol találtak el?! Mondom nem súlyos, itt a vállamon. És meglátta, amint a vér folyik ki a számból. Folyt a vér, és valószínűleg igen kétségbeesett képet vághattam. Rám kiáltott, valósággal ordított, meg is ijesztett, mert még soha nem láttam ilyennek. Azt kiáltotta, hogy ne halj meg most, nehogy rávegyen az ördög, hogy most halj meg! Mondom dehogy, nem halok meg. Úgy tűnik, ettől lecsillapodott. Kicsit elhallgatott, de váratlanul azt mondja, azt hiszem, engem is meglőttek. Most már én is aggódni kezdtem a sorsa miatt, hogy az istenbe is, most aztán hogy megyünk el innen. Megkérdeztem hol, de nem tudta. Csípőben, a lábán - nem tudja. Tulajdonképpen estében találták el. Azt is megkérdeztem, fel tud-e állni. Lábra állt, megkérdezett engem, fel tudok-e állni. Mondom neki, igen. Megpróbáltam, de rögtön visszaestem. Nem sikerült. És akkor előbb segítségért kiáltott, majd szaladni kezdett, de pontosan a katonák felé. Szerencséje volt, nem tudom milyen szerencséje, hogy nem találták el. Lőttek, mégpedig sorozatban lőttek. Aztán abbamaradt, nem tudom, ők hagyták-e abba a lövést, mert volt néhány másodperc, tán egy perc is, amikor 1038
