Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Oltyán Béla: Márai Sándor "korszakváltása"

képviselt humanista szemlélet jelenti a valódi értéket. S az inkvizíció melletti szenvedélyes, vagy hideg keménységű kiállások elhatárolódást váltanak ki. Ha a regényben Bruno, Lope de Vega, Cervantes személye, a szabad gondolkodás, a tudomány, a türelem, a segítőkészség, az emberi szuverenitás vádoltatik, magunkat érezzük a vádlottak padján, s mindezt visszafordítjuk eredeztetőjére. Nem is beszélve az inkvizítoroknak a pusztítás jövőbeli esélyeit latolgató álmairól, (melyek a XX. században oly riasztó módon valósultak meg, s) melyek a műbeli üldöző mechanizmust, minden szervezett kíméletlenség alapmodelljévé teszik.

Egy író persze nem építhet pusztán az olvasói etikára. Pontosabban: e beállítottságnak poétikai kapaszkodókat kell nyújtania, s a nyelvi, motívumbeli, szerkezeti áttételek egész hálórendszerét kell kifeszítenie.

Az Erősítő leleplező elszólásai sokszor a túlzó, „rájátszásos” nyelvi jelentésekben testesülnek meg. Pl. „szakmai büszkeséggel” elemzi a különböző kínzási formák eltérő hatásfokát, de oly precizitással, hogy leírása az olvasóban jeges iszonyatot ébreszt.

S nem kevésbé borzasztó, ha ironikus felhang villant fényt a dolgok igazi arcára. Már-már a morbiditás határát érintő tragikummal mutatják meg az inkvizíció önbeállításának és lényegének ellentétét, az Erősítő azon sorai, melyekkel egyik fiatal társát jellemzi, aki „csillogó szemmel... tökéletességre vágyó ... áhitatos figyelemmel” hallgatja az idősebbek oktató szavait, abbeli reményében, hogy egyszer ő is hivatásos inkvizitor lehet: s „módja lesz felhagyni a mészáros mesterséggel, nem tagiózza többé az ökröket, hanem igaz szívvel és szakértelemmel irthatja az eretnek népséget”. (31.) A Colosseum megpillantásakor pedig ekképp elmélkedik: Itt, valaha „a keresztényeket gyilkolták a pogányok, vademberek módjára, vadállatok segítségével, nem oly emberségesen, mint monstanában, amikor már a keresztények gyilkolják a keresztényeket”. (8.)

Az Erősítő egy helyt maga is elismeri, hogy írása esetleg részéről nem ellenőrizhető dimenziókat is befog. „Úgy tetszik - mondja -, többet is írtam, de talán kevesebbet is, mint amit mondani akartam... az ember... Egyhelyt észreveszi, hogy már nem is ő ír, személyesen, hanem a könyv, vagy a kézirat írja saját magát...” (169-170.)

A mű „öntörvényeire” vonatkozó modern elvek már Márai ars poeticáját fejezik ki, az író ama következetességét, mely szerint: „Mindent húzni és törölni kell, ha igazat akarunk írni, - mindent, ami nem a Pontos Szó...” (170.) Márai érett művészete létrehozta a Pontos Szó birodalmát. E kohéziós erejű polifonikusság egyik legfőbb rendezőelve a párhuzam, illetve az*ellentétező részekkel egyensúlyozó, nagyobb távú ívelés.

A párhuzam példájaként: ahogy a mű minden pórusa, az Erősítő élethelyzete is több vonatkozásban magába szívja Márai életének legszemélyesebb mozzanatait. Nemcsak a pályáját megváltoztató lelkiismerete belső zugaiba. A szülőföld örökre bezáruló horizontjai, a hontalanság égő gyötrelmei mindkettőjük sorsában azonosak. (E Márai-s sóvárgás vonzza a szövegbe az oly népies-hangulatfestő szavakat is, mint pl. a „papramorgó”, „gyöszmékelő”, „szöszmötölő” stb.)

Az ellentétpárok - mint láthattuk -, a római szokások s a hős szeretett Avilája hasonlításában; az inkvizítorok keménysége és belső kételyeik oldó hatásában; a terror szellemisége s a humán értékek összevetésében; az Erősítő látószöge, s az átfogó, írói nézőpont egymást váltó, egymásba hatoló játékaiban; a nyelvi jelentések átcsapásai- ban, vagyis minden szinten és formában jelen vannak.

A részeket elrendező Egész (a vertikális rétegeződés gazdagságának súlyával) az ellentétpártok egyikét alárendelve hierarchizál, s az összhatás — az inkvizíciót visszatérőn dicsérő hangzatok ellenére -, az emberi szolidaritás elpusztíthatatlanságá- nak képzeteit sugallja.

Az Erősítő-ben Márai „régi” és „új” ismérveinek együttese nemcsak az ábrázolt tárgyiasság világában, hanem a regény teljes kapcsolatrendszerében kimutatható. Az indítás - a „keretes elbeszélés” körkörösségére emlékeztetve - a befejezés szituációját

1023