Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Oltyán Béla: Márai Sándor "korszakváltása"
Kelet-Európábán legyőzetett. Nem saját gyengesége, hanem egy érdekszférákra osztott világhelyzet, s az ebből táplálkozó hazai politikai tendenciózusság következtében. A dogmatikus manipulálás kérlelhetetlensége leleplezi, hogy a szabad megmérettetés látszata eleve illuzórikus volt. A kiábrándulás keserűsége Márait emigrációba kényszeríti. S hogy az írói világszemlélet új és új tapasztalatokkal történő gazdagodása nemcsak a müvekben megjelenő gondolati reflexiók tételességét, a hangvétel érzelmi töltését, hanem az egész esztétikai apparátust befolyásolja, azt legegyértelműbben külföldön megjelent alkotásai bizonyítják. Felismerései (a polgár bírálata helyett) a hatalmi struktúrák természetrajzára irányítják figyelmét. Ezért törekszik emigrációjában - többek közt - e mechanizmusok modellisztikus vizsgálatára is. Formailag mindez a „lírai-önkifejezö” módszer mellett, egy ábrázolóbb, tárgyiasabb poétikai apparátust is igényel. Ez teremti meg Márai néhány ekkori művének, az íróról bennünk élő képhez viszonyított „másságát”, mely persze nem semmisíti meg művészi karakterének ismert jellegzetességeit sem. (Ezért beszélhetünk csak idézőjelben „korszakváltásról”.) A „módosulás és azonosság-őrzés” e vegyületében, az írói szubjektivitás a megelevenített, szemben álló erőkhöz való viszonyulásban, az értékítéletnek az ábrázoló eszközök szintjéig hatoló jelenlétében nyilvánul meg. Összességében is általában azzal a tulajdonsággal, hogy míg előzőleg, a majdnem szociografikus hitelességű részletek, élménymozzanatok formálják a Polgár mítoszát; a parabolákban, a mítoszi vagy történelmi időkből vett, hangsúlyozottan fiktív jelenségsor alakít ki oly modellszintet, mely egy bizonyos fajta hatalmi gyakorlat törvényeit tükrözi. Más szóval: a mitizáló, illetve a modellizáló látomás e két típusát tekintve, az előbbiben a jelenségszint, az utóbbiban a műegész modellértéke a reálisabb. (Mindez természetszerűen csak jelleg- és nem értékmeghatározás, regénytechnikai összevetés. Hisz az előző típusban, a lírai-önkifejezés realitás-értéke, esetenként magasabb művészi szintet képviselhet.) A biblia, a görög mítosz világ, vagy az ismert történelem motívumaival tárgyiasított ábrázolások említett vonulata, önkörén belül is többszínű arcot mutat, s nem mindegyikük a hatalmi szerkezetek tájait járja be. (Béke Ithakában 1952.; Harminc ezüstpénz. 1983.; ítélet Canudosban. 1970.; Rómában történt valami. 1971.; Erősítő 1975.) Az idegenben sorvasztó magányérzés nosztalgiáival, feloldatlanságával átitatott művek e csoportjából az utóbbi három tartozik a szorosabb értelemben vett történelmi parabolákhoz. S közülük, a másokat kirekesztő, sőt megsemmisítő agresszivitás képlete talán az Erősítő lapjain nyer legérvényesebb művészi formát. Az „Erősítő” felépítése A cím, az inkvizíció gyakorlatának egyik szereplőjére utal. Az erősítő, a halálra ítélt eretnek utolsó éjszakáján lép előtérbe. Feladata, hogy az elítéltet még egyszer nézetei megtagadására ösztönözze, s ha ez nem sikerül, támaszt nyújtson végső útja lelki és fizikai gyötrelmeinek elviseléséhez. Minderről a regény hősének, egy magát névtelenül szerepeltető Erősítőnek a vallomásából értesülünk, akit rendtársai Avilából, az inkvizíciós eljárásokról eddig szerzett tudásának gyarapítására Rómába küldenek. A befejezés poénszerű fordulataként az Erősítő, a másfél évnyi ott-tartózkodás után nem tér vissza spanyol földre, hanem a protestáns Genfbe menekül, ahol nyomdai munkásként helyezkedik el. A fikció szerint a (XVI. század végét idéző) mű, annak a terjedelmessé duzzadt levélnek a szövege, melyet az Erősítő Géniből küld el tette magyarázataként avilai hittestvéreinek. Az okkeresés és magyarázat azonban oly összetett regénystruktúrát eredményez, mely több szinten és több nézőpontból megragadható válaszokat teremt. 1020
