Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Egy polgár vívódásai, avagy egy diárium időszerűsége (Márai Sándor: Napló 1943-1944)
tanúsítanák L. szignóval jelölt felesége, továbbá „családja” létezését, még azt is hihetnék: Márai kietlen magányban élt azidőtt. Ez a rendkívüli szófukarság, ez a már-már görcsös irtózat minden személyes kapcsolat, a társas viszonyokból fakadó s azt minősítő érzelem „kiteregetésétől” persze nem csupán az eredendő zárkózottság s férfias szemérem jelzője (hiszen a szerző más természetű magánélményeit és -vallomásait, indulathullámzásait, titkait - stilizáltan ámbár - a Napló lapról lapra közszemlére viszi), hanem egy nagy kiábrándultság bizonysága is. A hallgatás, a makacs kitérés bizonyos dolgok említése, - bármi sommás — kvalifikálása elől burkolt konfesszió, s ha még azt is figyelembe vesszük, mily mámoros - Kosztolányi Hajnali részegségét idéző - rajongással szól Márai a létezés felfoghatatlan csodájáról (pl. 217.), ugyanakkor mily mérhetetlen, elhárító szkepszissel nyilatkozik mindennémű szenvedélyről, főként a szerelemről (pl. 17., 28., 64., 161. stb.), s mily hirtelen cáfolja önmagát, kijelentve egyszer: „Az élet legmélyebb értelme mégis a szenvedély volt” (169.), följajdulva másszor: „Kétségbeesett vagyok, mert hiányzik az öröm életemből. Öröm nélkül nem lehet élni” (210.) — épp eleget tudtunk meg egy lélek féltékenyen őrzött rejtelmeiről. A kiszűrni vágyott, ámde látensen mindvégig jelen lévő magánszféra persze csak egyik s aligha legfontosabb rétege a Naplónak. Jóval kidolgozottabbak, ámyaltabbak s izgalmasabbak nála azok a meg-megszakadó, makacsul mégis vissza-visszatérő meditációsorozatok, amelyek az észelvű, Istenre is pillantó világkép megrendülését tükrözik. Márai vérbeli européer, egy több ezer éves kultúra, civilizáció, hagyomány örökösének és folytatójának tudja magát (jellemző adalék: holott lenyűgözi Dosztojevszkij, idegenkedését vele s a tanításaiból is sarjadó keleti messianizmussal, bolsevizmussal szemben legyűrni képtelen: 25., 26., 87.), s borzongva, katasztrófatudattal éli meg — Oswald Spengler könyveimét kölcsönözve - A Nyugat alkonyát. Krízisidők nyugtalan és tehetetlen tanúja a szerző (helyzete, akár az Arany Jánosé 1848 őszén: „Tenni kevés, de halni volt esély...”), rettegve féli is, várja is a küszöbön álló világváltást, nem csoda ilyképp, hogy műve ideges hangulat- és véleményváltásokkal, ambivalenciákkal s a válságszituációt nyelvileg is jelző önmegszólításokkal van tele. A Napló állítja és tagadja, kijelenti és visszavonja ugyanazon dolgokat, hiszen Márai maga is hit és hitetlenség, bizonyosság és teljes kétely szélsőségei közt hányódik. Az ifjúság (belülről legalább) megőrizhető - s már mindörökre elveszett, élni csodálatos- és értelmetlen (itt-ott az öngyilkosság vágya is kísért: pl. 122., 174.), a nevelés mindenható - és semmire sem képes, az ember, az emberiség jobbítható, megváltható — és reménytelen „sárkányfog-vetemény” stb. stb. Márai olykor a sztoicizmus fegyelmébe és vigaszába kapaszkodnék (korántsem véletlenül szólongatja Marcus Aureliust: 122.), a fortelmeket, a gyalázat tobzódását mégsem győzi „... türelemmel, megértéssel...” (Gyűlölök, tehát vagyok” - veti papírra: 179.), hiteles, szép szavakkal vall Istenbe s az isteni gondviselésbe vetett hitéről (56., 100., 141-142., 274-275. stb.), s leír ily félelmetes - Robert Musil Tórless-regényére emlékeztető — mondatokat: „Ma az égbe néztem, hosszan. Milyen más az ég, s mennyire nem felel az ember kérdéseire. Az ég közömbös” (82.). A Napló a kizökkent idő s a kizökkent értéktudat mélyen megszenvedett, páratlan hűségű lenyomata. S mégis: ez a vallomás- és meditációfüzér nem vész totális szkepszisbe, nem úrhodik el benne egy mindent megkérdőjelező, mindenre legyintő relativizmus. Márai értékvilágának megvannak a mozdíthatatlan, állandó irányfényt sugárzó csillagai, amelyek a tévelygést, a széthullást, az önelvesztést ab ovo lehetetlenné teszik. Vezérlői, létfilozófiájának sarkpontjai jellegzetesen polgári axiómák és ideálok. A Napló csupán elvétve érinti az urbánus-népi kontroverziát (84-85., 142., 256.), írójának elköteleződését, hitvallását azonban utolérhetetlen pregnanciával teszi közhírré: „Miért vagyok »urbánus«? Mert hiszek abban, amit Hendrik van Loon mond: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek: a babilóniai, a görög, a római, a karthágói, a Hansa— és a lombard városköztársaságok emberei: a többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet. Nem a pásztorok, nem, s nem is a gulyások. Az emberiség 1015
