Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából III. Az elhúzódó korszakváltás
A természeti élményből táplálkozó „Tükröződő napkorong” (1966) vagy a „Vénusz születése” (1966) fennkölt magabiztossággal ünnepük a világmindenségben uralkodó megnyugtató és biztonságot adó rendet. Korszakunkban és később is folytatta Borsos az érmek hosszú sorát. Ezen a területen szinte hihetetlenül termékenynek bizonyult: 1947-tól a hetvenes évek közepéig csaknem háromszáz érmet és plakettet készített. Stílusa — melyet az előző fejezet elemzett — lényegében a későbbiekben már nem változott. Kivételt jelentettek a plakettek: ezeket az érmek konkrét személyhez fűződő tartalmánál sokkal általánosabb jelentéssel fogalmazta meg Borsos. így az „Odüsszea”-sorozat (1956) kozmikus hangulatú tájai vagy az 1958-as „Tavasz” címet viselő plakettek burjánzó természeti képei új hangot hoztak művészetébe. Az „Odüsszea” érdekességéhez tartozik, hogy Borsos a kis lapok negatívjába valódi természeti tárgyakat - tojást, kavicsot, kagylót — nyomott, s ezzel keltett különös, zavarbaejtő-hitelességű, s ugyanakkor meghökkentően újszerű hangulatot. - Néhány évvel később már a hazai plasztikában is többen követték Borsosnak ezt a korai „popos” gyakorlatát, így többek közt Illés Gyula és Schaár Erzsébet készítettek apróbb domborműveket hasonló technikával, illetve hasonló módon. Borsos azokhoz a szobrászokhoz tartozik, akik mint Ferenczy Béni és Bokros Birman Dezső is, szívesen rajzoltak. Pályáját végigkísérik az önálló kompozíciós céllal készült tusrajzok, rézkarcok és különböző technikájú könyvillusztrációk. Sokszorosított grafikái - ami az ő gyakorlatában elsősorban az úgynevezett „hideg tű” eljárást jelenti - inkább lemezdomborításaival, míg rajzai inkább a szobrok világával tartanak közelebbi rokonságot. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, látnunk kell azt is, hogy Borsos Miklós nemcsak művészetének egyéni értékei miatt kihagyhatatlan a magyar szobrászat történetéből, hanem kihagyhatatlan azért a rendkívüli képességéért is, amellyel hidat tudott képezni egymástól különböző művészek és korok között. Ő, aki nem tartozott sem az Európai Iskolához, sem más csoportosuláshoz, egyedül, az életműve által teremtett szellemi tekintélyre támaszkodva tudott sokak számára és sokféleképpen „igazolásul” szolgálni. O volt az, aki az egyik oldalról elfogadhatóvá tudta tenni a modern szobrászat fogalmát, másrészt pedig visszatartó erővel hatott azokra a lelkes újítókra, akik mindent kidobtak volna, ami az első pillantásra nem tűnt eléggé újnak. Végül is persze ez a tulajdonsága tette alkalmassá Borsost, hogy az ötvenes éveket követő hosszan elhúzódó és ellentmondásos korszak egyik főszereplőjévé legyen. Nem kevésbé bizonyult fontosnak, hogy Borsos az utána jövő fiataloknak, s még közvetlen tanítványainak sem szolgált „recepttel”. Példájával inkább csak biztatott, bátorságot adott másoknak az újabb erőfeszítésekhez és újabb vállalkozásokhoz. Borsosnak ez a fajta példaadása más szempontból is nagyon lényegesnek bizonyult. Ezekben az években vált ugyanis nyilvánvalóvá a század első fele egyik legnagyobb magyar szobrászának, az 1958-ban elhunyt Medgyessy útjának követhetetlensége. Nem egy fiatal akadt, aki reménytelenül próbálta ismételni a nagy mester formáit. Csak kevesen mérték föl, hogy Medgyessy műve az alapvetés volt, amit a fölmenő falak építésének kell követni. - Borsos példája pedig ebbe az irányba mutatott. Éppen Medgyessy Ferenc közvetlen környezetéhez tartozott az ötvenes években a fiatalon elhunyt Megyeri Barna. A két művészt a nagy korkülönbség ellenére is kölcsönös megbecsülés és szoros barátság kötötte össze. Megyeri nem egy munkájában segítette az idős mestert, s a már beteg Medgyessy egyik utolsó munkájának, az „Arany János” mellszobornak a mintázását csaknem teljesen rábízta. - Megyeriből azonban mindennek ellenére sem lett epigon. A nagyváradi születésű Megyeri Barna (1920-1966) a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1937 és 1942 között végezte tanulmányait. Az 1945 utáni években néhány expresszív mintázású és kompozíciójú kisplasztikával hívta föl magára a figyelmet. „Partizán” című műve (1948) Beck András és Kerényi Jenő ekkori legjobb munkáival 1011
