Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Széles Klára: Egy modern hős (Ibsen: Per Gynt)
norvég változata). Csak amikor a körmére ég, amikor kénytelen szembenézni azzal, mi is az alku tárgya, akkor kezd ragaszkodni emberségéhez. - Ha valódi lenne a ragaszkodása ember voltához — (ha valódi, teljes ember lenne) -, akkor a kockáztatás, alkudozás játékát sem engedné meg magának. O tulajdonképpen már itt elbukik. Megölnék a manók, - ha deus ex machinaként meg nem menekülne. Figyelmeztető és segítő előjáték ez az álomvalóság. Hiszen valóságos a verítékes megrendülés átélése: nagy a tét, még nem késő megfordulni. Elgondolkozni kell, nem megkönnyebbülten fellélegezni. S ez: a manódilemma újabb, egyre szűkülő, félreérthetetlenebb, megszorítóbb változatban szorongatja. Szembekerül saját magával, be nem ismert öncsalásával, az egyenes út állandó megkerülésével kísérteties lényként: Görbével. - Görbe (Böjgen: a Hajlott) — a meghajlás, megalkuvás, engedés, kikerülés képe. Nem nyíltan támadó ellenség, veszedelmesebb, alattomosabb: magában az emberben állandóan jelenlevő kísértés ő. Megfoghatatlan, ködszerű, nyúlós, - maga a homály. — Peer Gynt szeretné már, ha ütne, rátámadna, - de Görbe „nem üt”, „vigyázva győz”, „lassan, lépve megy”. Itt is, mint a manóknál, újra elbukik, mert állhatatlanságában, gyengeségében feladja a harcot. (A harcfeladás maga: Görbe útja.) „Egy órai gyilkos játék, s rettenet nagy ár megváltani ezt az életet.” (Összerogy) így győz Görbe, benne magában, a meghajlás, feladás útján. Mert nem búja elviselni az „egy órai gyilkos játék s rettenet”-et, meghajol mardosó kétségei és a gyilkos bizonytalanság előtt, önként adva át a győzelmet. Ismét az egész drámát sűrítő epizód ez, maga Ibsen is súlyt fektet rá (1. 1874. E Griegnek írt levél), s a darab folyamán újra meg újra felbukkan. Egyelőre Peer Gynt mindezt túléli. Alkalmat kap a megváltozásra, újrakezdésre. S úgy látszik, valóban új életet kezd. Dolgozik, fát dönt, kunyhót épít. S foként, felismeri, szembeszáll saját önámító énjével, képzelgő kísértéseivel. Mikor a szerény kunyhó helyén már világcsodája palotát kezd látni, s elrévedne... (Epésen felnevet) Pokoli hazugság! Újra kísért.” Zárat tesz a házra. „Rossz gondolatok manóserege ellen.” Solvejg melléáll, s a javuló Peer elé új, tiszta élet int. De nem elég így újat kezdeni. A valódi újatkezdéstől elválaszthatatlan a múlttal való szembenézés, - visszamenőleg kell megharcolni, jóvátenni. De ez már meghaladja Peer nekibuzdulását. - Mikor megjelenik a manólány gyermekükkel, a könnyelmű éjszaka élő emlékével, Peer visszariad. Felrémlik máris Görbe: kerülj!, - s enged a könnyebb útnak: jóvátehetetlennek ismeri el mindazt, ami történt, meghajol, enged, ámítja magát ismét: „egyenes útja úgyse lehet”, „kerülnie kell”. Otthagyja Solvejget, a kunyhót, az új életet, a jobbik ént, a megkezdett nehezebb utat. Győz Görbe ismét: „Kerülj kívül, ...így szólt” Pedig nem egyetlen lehetősége ez! Van, lehetséges az egyenes út, fel is rémlik Peer előtt is: „Egyenes út? Hátha akad máshol? Olvastam egyszer a megbánásról.” De elhessegeti. „Mit?... bizony elfeledtem”... Miért feledte el? Ravasz az éjszárása: „Megbánni? Egy év is kellene tán, míg áttörnék.” (Tehát tudja, hogy áttörhetne!) „...Satnyulna az élet.” 991
