Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Hamvas Béla: Vádirat a szellem ellen (esszé)
hivatalos legyen, — az egyre nagyobb mérvű szóvesztésben, elsúlytalanodás- ban el kellett érni egy vonalra, ahol szavahihetőségét újra teljes mértékben visszanyeri. De ez a helyzet az előbbinél magasrendűbb. Teljesen szabad, — mert nem törődik azzal, hogy szabad, vagy sem. Eddig a hivatalossal szemben minden szellemi megnyilatkozás, ha nem volt szintén hivatalos, géne-ben volt. Ez az oka annak, hogy a század elejének szelleme tele volt ressentiment-nal az Akadémia iránt s annak, hogy tizenöt év óta az újabb szellemiség tele volt ressentiment-nal a Nyugat és a Huszadik Század iránt. Gúnyolta, de figyelembe vette, kinevette, de éppen ezért nem tudott leszámolni vele. A Vádirat azok közé a legelső szellemi megnyilatkozások közé tartozik, amely ezt a problémát teljesen felszámolja. Nem gúnyol, nem nevet, hanem figyelembe veszi a szituációt, mint egészet, s így számol le vele. Ezt pedig teszi a helyzet ismeretének teljes tudatában, a szegénylegénység álláspontjára helyezkedik úgy, hogy ebből a hivatalossal szemben egy egészen új tradíciót épít ki. A könyv szelleme Schmitt Jenő Henrik, Lukács György, Zalai Béla tudatos továbbnövesztése és kialakítása hagyománnyá és mitológiává. Taktikailag ez a lépés kifogástalan. Hogy továbbvihető-e, az a szellem intenzitásán múlik. Az intenzitásra vonatkozó kérdést azonban eldönti az a tény, hogy a könyvet ketten írták s mégis teljesen egységes. Az együttgondolásnak és összegon- doltságnak olyan esete ez, amilyet csak erőteljes szellemiség visel el. A két- szerzőség a könyvnek javára is válik úgy, ahogy a látásnak a két szem: a tárgy plasztikusabb. A két szem tengelye közös, a szellem gerince azonos. Együttlátnak és egybelátnak, egyik a másiknak nem kiegészítést és formát ad, hanem dimenziót. Amit így az előadás elveszít: a líra és a személyes zene; amit nyer, az a szoborszerűség. A kötet három tanulmányt közöl, s a leghelyesebb, ha az ember a harmadikon kezdi, amely a mai szellem földrajzáról szól: a szociológiáról, a marxizmusról, a pozitivizmusról, a freudizmusról és az egzisztenciális gondolkozókról. A tanulmány lényegét a tartalmi ismertetésnél sokkal jobban megmutatja egy kiragadott mondat. „A marxi koncepció — mondja — új embertípust követel ... a végső cél a spiritualizálódás ... a magántulajdon spiritualizálása, a munkamegosztás spiritualizálása, az állam spiritualizálása; ez a marxizmus öntudatlan történelmi programja. A többi programpont... csak eszköz lehetne ennek az utópiának megvalósítására. De a cél és eszköz kettéválasztásába belebukott Marx; nem volt elég erős ahhoz, hogy ellen tudjon állni saját eszközei közvetlen terrorjának — és ezzel megsemmisítő kritikát gyakorolt saját rendszere felett”. Ha a pozitív, vagy a freudi gondolkodás bírálata kerül szóba, az ember ugyanezt a hangot hallja. E módszer: kimutatni egy szellemiségről azt, hogy nem ott bukik meg, ahol elnyomják, hanem ott, ahol megvalósul, — sikerében semmisül meg, — minél többet ér el, annál kézenfekvőbbé válik lehetetlensége, vagyis röviden: teljesüléshez vezető útja egybeesik azzal az úttal, amelyen fokozatosan hatályon kívül helyezi önmagát. Modern filozófiai nyelven ezt a módszert: Dialektik der Selbstaufhebung-nak lehet hívni: egy módszernek, amely azt mutatja ki, milyen mértékben cáfolja meg önmagát egy szellem, mialatt realizálódik. Ebből a problematikából közvetlenül következnie kell a másodiknak, s ez magának a szellemnek a realizálódásával kell hogy foglalkozzék. Csakugyan az is következik, éspedig az elmélet és gyakorlat ellentétébe kifeszítve. Az, amit gyakorlatnak hívnak tulajdonképpen nem más, mint „leszűkült” elmélet, 859
