Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)
valahonnan, miért ne szerezhetnénk meg ezt is? Ha például más kér felvilágosítást tőlünk olyasvalamiről, amit nem tudunk, még nem feltétlenül szükséges, hogy elutasítsuk: utánajárhatunk a dolognak, megszerezhetjük azt a tudást, és továbbadhatjuk neki. Ugyanez az út nyitva áll az önfelvilágosítás esetében is: talán megszerezhetjük valamiképpen az önfelvilágosításhoz szükséges tudást. Megszerezhetjük — feltéve, hogy felvilágosítást kérünk magunktól. Igen, ebben rejlik a nagyobb nehézség: nem kérünk magunktól felvilágosítást. Hiszen éppen ezt mulasztjuk el: a kérdést, nem a választ. Talán ki is mondhatjuk a verdiktet: bűnös az, aki nem kérdez. Mit nem kérdez? Mit kellene kérdeznie ahhoz, hogy ne legyen bűnös? Azt, amiről fel kellene világosítania önmagát: vagyis azt, amit nem tud, bár tudnia kellene. De ilyen kérdés megszámlálhatatlanul sok van. S az, hogy a lehetséges kérdések száma határtalan, nemcsak reménytelenné, hanem eleve lehetetlenné tenné minden kísérletét arra, hogy megszabaduljon a bűntől. Mert ha véletlenül rá is bukkanna arra a kérdésre, amit keres, nem érne vele semmit: az így megtalált kérdés lepattanna a bűnről, pusztán azért, mert véletlenül bukkant rá határtalanul sok lehetőség között. A bűn és a véletlen: tűz és víz. Hiszen éppen abból indultunk ki, hogy a bűn irtózatos súlya megmagyarázhatatlan volna, ha a véletlen körébe tartozna. Miért volna megmagyarázhatatlan? Mert a véletlen az, ami nem a saját létértelmezési teremből fakad. Ahogy „a mítosz idegen vallás” (Campbell), úgy a véletlen idegen térből fakadó szükség- szerűség. Tiszta kényszer. Mivel idegen térből fakadó szükségszerűség, nem látható be: soha nem lehet belőle belátott szükségszerűség, vagyis szabadság. Ezzel szemben a bűn mindig be nem látott szabadsággal, tehát perverz szabadsággal, de mindenesetre valamiféle szabadsággal fertőzött: ez köti össze a felelősséggel. A bűn összeegyeztethetetlen a véletlennel; ezért számít enyhítő, sőt felmentő körülménynek, ha valaki véletlenül követ el olyasmit, ami bűn volna, ha nem véletlenül követné el — így csak szerencsétlenség. Annyi bizonyos, hogy a lehetséges kérdések határtalan sokaságából bármit és bármennyit választok is, nem fog megszabadítani a bűn terhétől. Elszánt fordulattal kell hát kísérleteznem: a lehetséges kérdések helyett lehetetlen kérdést kell keresni, és a lehetséges kérdések határtalan sokasága helyett az egyetlen lehetetlen kérdést. Létezik-e ilyen kérdés? Igen, Zalai Béla tud ilyenről. Minden rendszerben van egy, de csak egyetlen egy olyan kérdés — mondja —, amely a rendszeren belül megválaszolhatatlan, sőt megfogalmazhatatlan. Ehhez hozzátehetjük: noha ez a rendszert hordozó egyetlen kérdés megválaszolhatatlan és megfogalmazhatatlan, körülírható. Esztétikai nyelven kifejezve: negatív forma. Valamennyi rendszer rendszerében (ami persze valamennyi rendszerezés rendszerezését jelenti) ez a negatív formaként jellemzett kérdés az, amit Szabó Lajos „az egyetlen misztériumnak” nevez. Mi ez az egyetlen misztérium? Szabó Lajos ritkán alkalmazott pozitív válasza erre a kérdésre így hangzik: „Az egyetlen ősmisztérium a létezés, megismerés és értékelés trinitárius immanens egysége. Ebben a végső képletben benne van az, amit mondunk és az, amit mondani nem tudunk. Az ősmisztérium áll az előtérben: ez éppen racionális, értelem-igenlő szempontból döntő.” Világosabban — egybekapcsolva az egyetlen misztériumról korábban idézett mondattal —: racionális, értelem-igenlő szempontból az a döntő, hogy csak az egyetlen misztérium kisugárzását ismerjük el, viszont annál nagyobb intenzitással vegyük tudomásul ennek a „nem lokalizálható, de mindenütt megnyilvánuló” egyetlen ősmisztériumnak a létezését 835
