Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Bánfi Magda: Fejben, írásban, szóban, képben (emlékezés)
tájékozatlanságát szándékozta egyetlen ugrással behozni a magyar nyelven olvasók számára: Henry Moore-ról, korunk legnagyobb, de Magyarországon akkor még ismeretlen szobrászáról Kemény Katalin írt; Bartók világjelentőségéről Hamvas Béla, Picassóról Mándy Stefánia, a modern építészetről Kotányi Attila, Vajda Lajosról Bálint Endre, a francia szürrealista költészetről Mezei Árpád stb. Függetlenül attól, hogy az ezután következő évek nem túlságosan kedveztek munkája publikálásának, vagy akár az ilyenfajta kérdésekkel foglalkozó gondolkodó életbenmaradásának — és különösen, ha Korsch-tanítvány, „régi” marxista volt az illető —, Szabó Lajos tovább dolgozott, és a mai gondolkozás alapjairól tartott előadássorozatot 1945-től 1948-ig, majd a modern matematika és a modern filozófiai gondolkodás összefüggéseiről, a Biblia-kuta- tatás legutolsó eredményeiről. 1954-ben kezdett el rajzolni, 1955-ös budapesti magánkiállítása után, 1958- ban a brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban lépett először a nyugati nyilvánosság elé, Vajda Lajos, Bálint Endre, Kotányi Attila és Szabó Ljubomír műveivel együtt. Ugyanott önálló kiállítása volt 1959-ben, majd Berlinben, Düsseldorfban, Hagen város múzeumában, 1964-ben az esseni Folkwang múzeumban, 1966-ban pedig a párizsi Lambert Galériában. Művei megtalálhatók a kalligrafikus festészet iránt érdeklődő minden nagy magán- és múzeumi gyűjteményben. Ha e sorok írója összefoglalni szeretné Szabó Lajos életművét — a legrövidebb formulára törekedve, mint az, akiről szól —, paradoxon jut csak az eszébe: a keresztény hagyomány felmérése a marxizmusban, a marxista hagyomány a kereszténységben. A gondolkodás mérnöke volt, rajzai a gondolat mozgásának mérnöki ábrái. Tudjuk, hogy az általa átgondolt filozófiai kérdések ma a kutatás középpontjában állnak Moszkvától Rómáig, Varsótól Massachu- settsig, munkái fordításra, kiadásra várnak. Saját szavaival búcsúzni tőle, talán ez a legkisebb árulás: „A felejtés feltételezi az emlékezés mindenhatóságát” — jegyezte meg nemrég egy Nietzsché- ről szóló beszélgetésben. Arról volt szó, igaz-e, hogy az alkotáshoz előbb mindent el kell felejteni és olyanná válni, mint a gyermek. 956