Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Mándy Stefánia: Mértéktan és szivárványtanítás (Az esztétikum Szabó Lajos prizmatikájában) (tanulmány)

és csodálatos erejével a tárgyi és anyagi különbözőségeket felszíva, az empirikus világot kozmikus valójában és távlataiban jeleníti meg.”*

Ami Vajda pasztell csendéleteit, vagy éppen montázsait illeti, ismét egy új formalátás kialakulásának kezdetén állunk. Az a stílusalkotó mozdulat, amelyből a záró korszak kozmogramjai kibontakoztak, még követőkre talál — de maguk a kataklizma kellős közepén keletkezett nagy fekete kozmogramok mind a mai napig egyedül állnak a kor művészetében. Ezt az „első lépést a kozmogramatikus művészet felé” még nem követte második. Be kell vallanunk, hogy „generációszerűen” Vajda esszenciális formarendje nem vált, nem is válhatott még egyetemes kozmogramatikus művészetté. És csakis azért nem, mert a kor itthon és világszerte egyaránt lehetetlenné tette egy olyan létszemlélet kibontakozását, amelynek minden irányba szétsugárzó centrumából valódi közösségi művészet, egységes stílus születhetett volna.

„A primitívek ősmonoteizmusára — mondja Szabó — ma már konkrét bizonyítékaink vannak.** — A nyelvkérdés a primitíveknél centrumban áll. Költészet. — A teremtésgondolat tisztán él. — Csak képekben tudnak beszélni. — Általános természetfélelemről szó sincs. Nagy himnikus vallás! — Persze van, amitől félnek, mert élő emberek és tudják, hogy van, amitől félniük kell.”*** „Ahány tény, annyi titok.”

*

..Jelek vagyunk, még meg se fejtve,

Fájni se fáj, s majd elfelejtve Nyelvünk a messzi Idegenbe vész” (Hölderlin)

1956. december 24-én Szabó Lajos elhagyja az országot. Élete utolsó éveit Düsseldorfban tölti. Abban a városban, amely harminc esztendővel korábban Paul Klee ideiglenes otthona volt. Klee, a modem Nyugat ősművésze több ponton Szabó Lajos szellemi rokona. A teremtésgondolat tisztán élt benne, mint a primitívekben. De ő mégiscsak a 20. század embere, s így nemcsak képekben tudott beszélni. „Még a legabsztraktabb művekben is érezhető az ősképszerűhöz fűződő szál — mondja Klee. — Mindenesetre a tapasztalás egy specifikus fajtájára van szükség. . . Ha nem rajzolok is éppen, a szem mindig rajzol.” Klee nem valamiféle naiv vallásosságból, vagy passzív szemlélődésből indul ki, hanem éppen ellenkezőleg: „Az aktív Én, mely vonatkozásba kerül az ősképpel, beavatkozik a dologba ... Ha az őskép és az Én jogosultak arra, hogy ellenfelekké váljanak, az is az aktív magatartásnak egy formája.”

És hogyan vélekedik az egész fenti problémakörről Szabó Lajos: „A szépségek, a művészi értékek »önmagukban« nem harmonikusak! Ellenkezőleg: lényegükben és sorsukban idegenek »egymással szemben!«, ha egy kultúrközös- ség egy forma-teremtő hit árnyékában nem szüli újjá és harmonikussá őket, s egyszersmind nincs ereje a föld alá szorítani és önmegtagadó szolgálatra dresszírozni azokat az erőket, amelyek minden esztétikai érték megtagadását jelentik lényüknél és létezésüknél fogva!” — A művészet mint a teremtés hasonlata az ő prizmatikus szemléletében így fogalmazódik meg: „A szépség rokon megjelenési formája a valóságnak az értelemmel és az erkölccsel. És így nem ment az értelem és az erkölcs által is megnyilatkozó valóság semmilyen érdességétől, küzdelmességétől vagy ellentmondásosságától! A szépség rokon

* Fritz Burger: Einführung in die moderne Kunst, Berlin 1917. 129. 1. — Burger ide vonatkozó főműve: Cézanne und Hodler.

** Vö.: J. Winthuis: Mythos und Kult der Steinzeit, 1935.

*** 1949. október (a Dialógusokból)

906