Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Mándy Stefánia: Mértéktan és szivárványtanítás (Az esztétikum Szabó Lajos prizmatikájában) (tanulmány)
nyelv. (Képírás, fogalomírás, betűírás.)* „---------A hasonlóság nem más, mint a struktúrának, az arányoknak azonossága.” Szabó Lajos, akit a szó legmélyebb és legaktuálisabb értelmében a kor avantgarde gondolkodójának neveztünk, radikálisan szakít a szakfilozófiával, ám ugyanakkor adaptálja azt a meg-megújuló szellemi hagyományt, amelyet régen egész szakrális közösségek, később pedig egy-egy magában álló, független elme képviselt. Azt teszi tehát, amit minden igazi avantgarde: szakítva a közvetlen, de már pusztulófélben lévő hagyománnyal, az ősi tradícióhoz fordul és annak forrásaiból akar meríteni. Ö maga ezt a biblikus eredetű, s megmegújuló folytonosságot őskontinuitásnak nevezi. A konkrét struktúrák — mondja — éppen ebből az őskontinuitásból születnek. Ámde, mint a legtöbb fontos területen, így a művészet területén is megszakadt a szellemi élet folytonossága. Vissza kell hát menni a kezdetekig. Az ősművészet lényegábrázolása,** a barlangfestészet, a törzsi plasztika, majd a nyugati és keleti középkor alkotásaiban Szabó éppúgy megtalálja az ábrázoló illetve képzőművészet alapképleteit, mint Leonardo püthagoreizmusá- ban. S ugyanígy döntő fontosságúnak tartja egyfelől az archaikus görög művészet kánonját, másfelől Greco gótikus-manierista, vertikális arányrendjét, s a nagy velenceiekhez optáló, mégis páratlan szivárvány-koloritját. Szabó Lajos folyamatos összefüggésben mutatja fel azt a mestersort, amely szerinte a tradícióból a modern festészethez vezet. Ez pedig: Greco—Cézanne— Csontváry—Vajda. Mindenfajta naturalizmussal és impresszionizmussal, klasz- szicizmussal és romantikával szemben a képzőművészet megújulását e négy nagy formateremtő művész szellemi ábrázolásmódjában, vagyis lényegábrázolásában látja. Cézanne-t, aki újítóként a francia festészet kontinuus hagyományából indulhatott, Vajda Lajos sorsdöntő elődjének tartja. Más fogalmazásban: a 20. század folyamán megszakadt magyar festői tradíció többszörös diszkontinuitása Vajdát kikényszerítette távolibb formavilágok felé. A pravoszláv ikonokon és a közvetlen orosz elődökön, valamint a picassói géniuszon nevelkedett Vajda a szabólajosi felfogás értelmében elsősorban Cézanne-folytató. Egy alkalommal szó szerint így nyilatkozik :„Vajda a 20. század Cézanne-ja.” Ezt az állítását főképpen két ténnyel látszik alátámasztani. Az egyik a primitív, zárt életformához való viszonyulás — a másik: a szublimált architektonikus képalkotás. Ezt a két tényt azonban nem tartja önmagában meghatározónak. Még hozzáteszi: „Vajda túlmutat Cézanne-on.” Természetesen a 20. század Cézanne- jának, az ő útján haladva, tovább is kellett, túl is kellett mennie a határkő- vön. De Szabó itt még egyebet, valami egészen ellentétes mozzanatot is ki akart emelni. Éspedig azt, hogy a fénnyel és színnel építkező Cézanne-nal szemben a vajdai architektonika éppen hogy transzparenciára törekedett, és ugyanakkor mind intenzívebb kifejezőereje révén később már sokkal inkább Van Gogh feszültségével teli drámai elementaritás jellemzi. És itt persze új hőfokon rokon Greco illetve Csontváry expresszivitásával is. Végül pedig Vajda mindeddig ismeretlen területeket hódít meg a képzőművészet számára, utolsó fekete kozmogramjain. Transzparencia, aszkézis, krisztianizmus — egymásból következő jellemzői Szabó Vajdát karakterizáló szemléletének. Ám minden bizonnyal a színekre * Szabó Lajos: A hit logikája, 36. 1. ** Itt Szabó kifejezetten utal az első primitív közösségek ősmonoteizmusára. 903
