Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Mándy Stefánia: Mértéktan és szivárványtanítás (Az esztétikum Szabó Lajos prizmatikájában) (tanulmány)
olvasóját: művészet és vallás kapcsolata olyan közismert, és magátólértetődő volt mindenkor, hogy a 20. századig eljutva, már magátólértetődően a tudat alá szorult. Vagyis végképp kikerült a tudat centrumából. A pszichoanaliti- kusan iskolázott elme persze élénken felfigyel az ilyen közhelyszerű magá- tólértetődésből következő elfojtásra. „Feloldás és megoldás csak ott van, ahol mint a kínai festészetben is, a nagy mesterek problémáinak és megoldásainak megújított elsajátítási kísérlete dicsőség és ahol a nagy mesterek, az először-merítők, az »elsőség jóságának« megszállottjai megszállottságukban is elég realisztikusak és alázatosai tudtak maradni ahhoz, hogy a forrást, amiből megrészegültek, még forrásnak nevezzék és ismerjék el, hogy ne tévesszék magukat össze titáni csőcselék módjára, nietzschei-dionüszoszi mámorukban önnön-létük közös forrásával.” Mindebből máris kiviláglik, hogy Szabó Lajos a művészet területén — mint egyébként minden más vonatkozásban is — egyedül az abszolút értékelést tartja mérvadónak. Ez valamennyiünk súlyos életfeladata, egyetemes és személyes harc a különféle relativizmusok ellen. Tanulmányában konkrét bizonyítékokat és végső érveket hoz fel, hogy meggyőzzön két alaptételéről: 1) Vallás és művészet kapcsolata korábbi, mint maga a művészet. 2) önálló művészet és autonóm esztétikai értékelés nincsen. S ha ezt a két tételt nem vagyunk képesek asszimilálni, akkor vagy valamilyen provinciális részrelativizmus, vagy a mammonisztikus összrelativizmus áldozatává estünk (mint pl. kispolgári konformizmus, vagy divatáramlatok, galériák reklámatmoszférája, különféle gazdaságpolitikáktól függő piaci árfolyamok). A Művészet és vallás mondanivalója egy többszörösen aláhúzott Nova- lis-idézet egzaktságának és realizmusának centrumba állítása köré kristályosodik: „Az a művészet, amely nem templomszolgálat — templomrablás!”. Voltaképpen — az iménti Ady-mottó mellett — Szabó Lajos egész gondolatvilágának mottójául tehetnénk ezt az explicit, felszólító jellegű költői hitvallást. A modern kultúra szektorszerűen specializálódó megosztottságával szemben az egyetlen centrumot szétsugárzó világszisztéma bármely pontját megérintve, mindenkor az egyazon középpontból táplálkozó egésznek új meg új kozmikus szerkezetű gömbrendszereire bukkanunk. így nyílik meg előttünk a kutatások beláthatatlanul sokirányú távlata. Történelem vagy közgazdaság, irodalom vagy ipari axiomatika, nyelvmatézis vagy a tételes vallások elemzése, halmazelmélet vagy a művészeti hagyomány és avantgarde viszonya — mind-mind újabb sugárcentrumokat gyújtanak fel korunk kutató nemzedékei számára. Ámde maradjunk most már végleg alaptémánknál, a szabólajosi prizma- tika szorosabban vett esztétikai vetületénél, s ennek — az irodalmi problémák mellett — legrészletesebben vizsgált képzőművészeti vonatkozásainál. Szabó Lajos egész létszemléletét egy dinamikusan alkalmazott püthagoreus felfogás ragyogja át. Az ősi ezotérikus közösségekben kibontakoztatott püthagoreus tan végigvonul az ókori gondolkodáson, s az orfikusokon, a misztikán át tovább sugárzik egészen Leonardóig, majd rajta túlmenően sok nagy mester és teoretikus munkásságát még jóval később is áthatja. így figyelt fel például Szabó Lajos a morfológiai törvényszerűségeknek egyik olyan alapvetésére, amelyet minden művész és minden esztéta a leonardói traktátusokhoz hasonlóan produktivizálhat, különösen munkája kezdetén. 899
