Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Kunszt György: Szabó Lajos szemináriumai (esszé)

Tipikus (bár a résztvevők által nem a leglényegesebbnek tartott) ellenvetés volt „az ilyenfajta gondolkodás (felmerült summázó kifejezés: „egysége-kul- tusz”), mint módszer iránti praktikus kétely.”

A Töredék bevezetése szerint a jegyzőkönyv „lezárás nélkül végződik. Minden valószínűség szerint a beszélgetések nem folytatódtak. Ennek lehet teljesen külső oka ..., de valószínűbb ..., hogy az oka egyszerűen az volt, hogy az utolsó beszélgetésben Szabó Lajos által feltett »élező« kérdésekre senki nem adott tovább-beszélhető választ.”

Mindezzel nem merítettük ki a szemináriumok utóéletének minden mozzanatát, de a lezárásukat közvetlenül követő évek legdirektebb folytatási akcióiról említést tettünk.

Lényegesen nehezebb beszélni a szemináriumok hosszabb távlatú hatásáról, s ez szinte lehetetlen a szabólajosi életmű egészétől függetlenítve. Tábor Bélával együtt mindenesetre úgy látjuk, hogy a szemináriumokról készült feljegyzések az írásos hagyaték egyik legfontosabb és egyik legjellemzőbb részét képezik.

Szabó Lajost két-három tucat író, művész, tudós és gondolkodó ismerte elég jól, s ezek közül legalább egy tucat alkotói sorsát befolyásolta alapvetően. Ezek mindegyikének külön-külön lelkiismereti kötelessége, hogy erről a befolyásról valljon, beszámoljon, s a hatás értékelésére csak ez után kerülhet sor.

Én magam 1949-ben szereztem építészmérnöki oklevelet, az Építéstudományi Intézetben helyezkedtem el, annak előbb tudományos kutatója, később tudományos osztályvezetője, hosszú időn át a tudományos igazgatóhelyettese, végül az igazgatója voltam. Igen aktív szerepem volt a nemzetközi tudományos együttműködésben, s a Nemzetközi Építéskutatási Tanácsnak (CIB) egy ciklusban elnökségi tagja, egy másik ciklusban pedig alelnöke voltam. Tudományos publikációim legnagyobb hazai vagy külföldi visszhangot kiváltó sorozatai a tudománypolitikai problémák megoldására alkalmazott tudománylogika, a társadalmi-technikai nagyrendszerek matematikai modellezése és az építészetelmélet-építészeti esztétika témaköreiben láttak napvilágot. Mindezeket abban a meggyőződésben írtam, hogy — a lényeget illetően — Szabó Lajos felfogásának (elsősorban nyelvmatézisének és esztétikájának) speciális elágazásain dolgozom, s nyugat-európai évei alatt ezekről a munkákról sok levelet váltottunk: néhány dolgomat örömmel fogadta, néhány miatt vitatkoztunk. Kutatási vezetőként — részben ösztönösen, részben tudatosan — Szabó Lajos diskurzív módszereit igyekeztem lokális-diszciplináris gyakorlattá tenni. 1952-től — megfelelő kapcsolatokat keresve, találva és ápolva — folyamatosan törekedtem arra, hogy a katolikus teológia területén végbemenő fejleményeket figyelemmel kísérjem, és — a lehetőségig menően — e teológia művelőivel együtt részt vegyek bizonyos problémák megvitatásában. Magamban mindig úgy könyveltem el, hogy — felfogásának megismerése révén, indirekt módon — erre is alapvető ösztönzést kaptam Szabó Lajostól.

Mindvégig gyökeresen foglalkoztatott, hogy Szabó Lajos gondolkodásának mi a jelentősége a 20. sz. lezáruló szakaszában, s a következő években energiáimat elsősorban ennek a vizsgálatára akarom fordítani.

883