Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Angyalosi Gergely: Csűrös Miklós: Pokoljárás és bohóctréfa (Tanulmány Kálnoky Lászlóról) (kritika)
ANGYALOSI GERGELY Csűrös Miklós: Pokoljárás és bohóctréfa TANULMÁNY KÁLNOKY LÁSZLÖRÖL Nem titkolom: problematikusnak tartom az irodalomtörténeti monográfia műfaját. A problémákat főleg az okozza, hogy minden monográfia — részben vagy egészében — egymásnak ellentmondó célkitűzéseket igyekszik megvalósítani. Mindenekelőtt egy életművet, mégpedig az esetek többségében már lezárt életművet kíván leírni, jellemezni, értékelni. Ez a feladat szinte kényszeríti a monográfia íróját, hogy egyfajta fejlődésvonalat próbáljon (re-)konstruálni, hogy koherenciát és kvázi-célkép- zetet kölcsönözzön a kiválasztott alkotó életének, illetve a mű időbeli alakulásának. A monográfiaíró becsvágya arra irányul, hogy olyan pályaképet adjon, amelyen jól érződik saját koncepciója, saját egyénisége — hiszen végül is ez igazolja vállalkozását. A másik nehéz kérdés az, hogy az elkerülhetetlenül szükséges műelemzések miképpen illenek bele az említett fejlődésrajzba. Minden jelentős mű önálló világ, amelyet minél több szempontból kell megközelítenie az elemzőnek ahhoz, hogy teljes képet, vagy egyszerűen: sikeresnek mondható interpretációt adhasson róla. Ha ugyanis az egyes elemzések során csak azokat a vonatkozásokat veszi figyelembe, amelyek saját pályakép-koncepcióját támogatják, óhatatlanul erőszakot követ el a műveken. Meghamisítja őket, s ezzel koncepciója egészének hitelét is veszélyezteti. Ha viszont szemlélete „műközpontú”, vagyis fontosabbnak tartja az egyes műinterpretációk sikerét, mint azt, hogy átfogó képet rajzoljon tárgyáról, akkor újabb veszéllyel kell szembenéznie. Nevezetesen azzal, hogy a monográfia egymástól többé- kevésbé független műelemzések egymásutánjára bomlik, amelyeken úgy lógnak az életrajzi és az egyéb filológiai adatok, mint ama bizonyos szarvasmarhán az alsónemű. Csűrös Miklós, mint tapasztalt, szakmáját jól ismerő irodalomtörténész minden bizonnyal tisztában volt ezekkel a nehézségekkel .(és a többivel is, melyet az irodalomtörténeti monográfia műfaja fölvet). Kálnoky-,pályaképében tehát megkísérel áthajózni Szkülla és Kharübdisz között, s az átlagosnál jóval nagyobb elméleti tudatossággal próbál helyet találni az életrajznak, a műelemzéseknek és az írói fejlődés kanyarulatait kommentáló megjegyzéseknek. Ezért tud sikeresen rámutatni Kál- noky költészetének egynéhány eszmetörténeti vonzatára, mégpedig anélkül, hogy kategóriák keresztjére feszítené föl ezt az amúgy iá sokat szenvedett költőt. Ennek természetesen az az ára, hogy nemigen léphet túl laza rokonitásokon; ám ezek elegendőnek bizonyulnak az olvasó eligazítására az adott eszmetörténeti közegben. Az a két kategória, amelyet Kálnokyval kapcsolatban a szakirodalom már régóta emleget: a „pesszimizmus”, mint világszemléleti sajátosság és a „groteszk” mint az esztétikai szervezés fő elve, nála is felbukkan. Igazi, alázatos irodalomtörténészi gesztussal (irodalomtörténetet színvonalasan csak az írhat, aki képes erre az alázatra) nem lesöpörni akarja az asztalról ezeket a régi felismeréseket. Látja ugyan, hogy elcsépeltségük okán igazságtartalmuk már-már veszendőbe ment; ám nem nyugszik bele ebbe, hanem türelmes fogalomtisztázó munkával fejti le róluk a hozzájuk tapadt jelentéseket és eszmetörténeti és poétikai rokonításokkal kívánja behatárolni érvényességüket. 78