Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)

tehát időt, sőt történelmet — öltésének, és ebben az értelemben a logosz inkarnációja az a közös nevező, amely lehetővé tette Szabó Lajosnak, hogy egyforma joggal nevezze magát marxistának, nietzscheánusnak és krisztiánusnak.

A krisztianizmus történelmi pillanata az alexandriai pillanat: a zsidó, a görög és az orientális szellem találkozása a „gnózis” nevével jelölhető erjedésben. A marxizmus történelmi pillanata az ipari forradalom, tehát az ember és a természet új viszonyának kezdete, és beékelődése az emberi kapcsolatokba, a nietzscheanizmusé pedig a nihilizmus beköszöntése: a keresztény kultúra vezérlő értékeinek fenyegető értékvesztése. De a marxizmust és nietzscheaniz- must nemcsak az köti össze a krisztianizmussal, hogy ezeket is a beforduló történelem, egy aión-forduló tudata jellemzi, hanem az is, hogy a marxizmus is, a nietzscheanizmus is ugyanazzal a pillanattal — az alexandriai pillanattal — feldúsított időnek az erjedése: azé az időé, amelynek erjesztője a krisztianizmussal lett a logosz. „Marx és Nietzsche nem ateisták, hanem Karamazov Iván-i, Isten ellen lázadó anti-teisták voltak — írhatta ezért Szabó Lajos. — A feladat annak a megértése, amit Marx nem, de Nietzsche sejtett: hogy az ő útjuk a hithez vezet vissza, s az emberiség számára nincs is a hithez visszavezető út, amely kihagyhatná és megtakaríthatná e nagy tékozlók kerülőútjait, tapasztalatait és tanításait. Marx és Nietzsche megértése és méltatása visszavezet a bibliához, de Marx és Nietzsche megértéséhez is csak bibliával küszködő ember juthat el.”

Hogy Szabó Lajos krisztianizmusa biblicizmusának logocentrikus hangsúlya, mégsem írható le kielégítően johanneus opciójával. Mítosznak és logosz- nak abban a hullámjátékában, amely az egész bibliát — az ó- és az újszövetséget egyaránt — jellemzi, Szabó Lajos azt a mozzanatot tekintette döntőnek, hogy ebben a hullámjátékban a mítosz újra meg újra átalakul logosszá, nem pedig azt, hogy ez a logosz újra meg újra a mítosz kagylójába tér érlelődni. Szabó Lajos különben is a mítosz három szintjét különböztette meg: az ősmítoszt, a tejmítoszt és a ciánmítoszt. A két utóbbi kifejezés közül a „ciánmítosz” a romlottságával oly végzetessé vált neomítoszt jelöli, célzással a náci Alfred Rosenbergnek A huszadik század mítosza című könyvére. A másik kifejezés, a „tejmítosz” Pálnak a korinthusiakhoz írt első levelére utal (3,2), ahol az apostol arról ír, hogy azokat akik nem pneumatikusok (csak pszichikusok), tejjel kell táplálnia, nem pedig szilárd eledellel, mert ezt nem bírnák el. Végül az ősmítoszt Szabó Lajos azonosnak tekintette a logosszal. Éppen ez az a híd, amely Anselmus „legnagyobb elgondolhatójához” vezet — és egyben ahhoz, amit Szabó Lajos egyháznak nevez. A logosz az, ami a legnagyobb elgondolhatót el- gondolhatóvá teszi. A harmincas évek közepén Szabó Lajos — Kierkegaard-ral és Bergyaj evvel vitázva — „a zseni és a szent szétválaszthatatlanságát” (csak megkülönböztethetőségét) vallotta, s akkori fogalmazása szerint az egyház „az alkotók időfeletti szivárványszövetsége a kinyilatkoztatás fényében”. Ez a fogalmazás később azt az értelmezést nyeri, hogy az egyház a legnagyobb elgondolhatót elgondolni törekvők időfeletti szövetsége a szellemi rangsor hangsúlyával. Az így felfogott egyház minden vallásfelekezettől független: éppúgy belefér a katolicizmus, mint a zsidóság, a protestantizmus, a keleti vallások, a primitívek vallásai, és a „roppant erőit a teizmus roppant erőivel keresztező” ateizmus, sőt az anti-teisták is, akik közé Szabó Lajos elsősorban Marxot, Nietzschét és a gnosztikus Schmitt Jenő Henriket sorolta. Aki Szabó Lajos egyház-gondolatát nem így fogja fel, hanem bármely vallásfelekezet egyházához való opcióként, szellemi egzisztenciájának gyökerében érti félre; birtokolható kiterjedésre cseréli fel azt, ami nála a nyelv eredeti funkciója: tiszta kisugárzás.