Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)
rozta a lélekbe a szakralitás körének ezzel a körrel azonos középpontját, vagyis önmagát, a lélek integrálja magába ezt a középpontot, s ez lesz növekedésének kristályosodási pontja. Ez a jelentése annak, hogy a középpontiság a közép- szerűséggel ellentétes erők gyűjtőhelye. Azért lehet minden ilyen erő gyűjtőhelye, mert a szakralitás kisugárzott középpontjaként a szellem lett a lélek növekedésének kristályosodási pontja. S ugyanezért lehet a zseni a középpontiság képviselője, és ugyanezért mondhatjuk zseniális matematikus helyett azt is, hogy növekvő lélek. A növekvő lélek szellem-központú lélek. A szellem nem elkülöníthető antropológiai réteg a lélek mellett, hanem csak a lélekbe beágyazva létezik, mint a lélek növekedésének kristályosodási pontja. Szabó Lajos már jóval a növekvő lélek emblémájának megszületése előtt is hangsúlyozta, hogy a test-lélek- szellem hármassága „nem rétegeződésszerű merev architektonikát” jelent, s hogy „a »szellem« szó használatának nincs köze vagy bármilyen elkötelezettsége a statikus és amorf szubsztancia-fogalmak tehetetlenségéhez.” Ha a szellem értelmezésében bekövetkezett súlypont-eltolódást filozófiai nyelven akarjuk kifejezni, azt mondhatjuk: az új értelmezés szerint a szellem a lélek növekedésének princípiuma. De ez a filozófiai nyelv nem érzékelteti kellőképpen azt, ami az értelmezés súlypontjának eltolódását valójában motiválja. Ezt a motivációt a súlypont-eltolódás iránya jelzi: ez pedig egyértelműen a szubjektivitás felé mutat. A négy vezérlő diagonális közül, amelyeknek egyetlen diago- nálisát kereste Szabó Lajos, csak az utolsót jelöltük ugyan a „szubjektivitás” szóval, de valójában mind a négy a szubjektivitás hatókörébe esik. Az egyetlen diagonális, a végső szintézis Szabó Lajos számára „a radikalizmus titka”: „a szubjektív mozzanat centrumba helyezése.” Az értékelés és a növekedés annyira egybeforrnak ebben a szubjektivitásban, hogy egymás nélkül meg sem figyelhetők. A növekedés — ha nem kiterjedés növekedése, hanem a növekvő lélek növekvő kisugárzása — nem is más, mint az értékelés belülről, az értékelő érzékenysége felől átélve. Az értékelés tárgyra irányul, onnan reflektálódik vissza az értékelőre, s ha integrálódott belé, önértékelésének és minden további értékelésének elemévé válik. A növekedés ezt a kerülő utat nem ismeri. Jól vigyázzunk: megteszi ezt az utat — ugyanazt az utat teszi meg, mint az értékelés, hiszen a lélek növekedése egybeesik a lélek-tágító értékeléssel — megteszi ezt a kerülő utat, de nem ismeri: mert akkor növünk, amikor nem nézünk oda. „Növekedni”: ez tárgyatlan ige; a növekedés csak magára a növekvőre vonatkozik, és az értékelés tárgyra-vo- natkozását is a növekvőnek önmagára-vonatkozásává alakítja át. Így gerjeszti szüntelenül a növekedés csillapíthatatlan, de önmaga köré mindig szabad teret sugárzó mámorát. Ez a mámor a növekedés csodájának élménye. Szabó Lajos szellemi pályafutásának, egyéniségének és karakterének talán legjellemzőbb vonása, hogy a növekedés csodájának ebben az önmaga köré tág teret sugárzó mámorában élt. Az „elsőség jóságába” ezt is beleértette: az ő legnagyobb növekedésének mámorát. A növekedés mámorából kisugárzó tág tér épp ezért létszükséglet volt számára: mert ahhoz, hogy a növekedés csodáját mérhetővé tehesse magának — márpedig ez önmagával szemben támasztott alapkövetelménye volt —, ismét meg kellett nőnie egy dimenzióval, és így tovább a végtelenségig. A növekedés mámora és csodája, ami a belülről átélt értékelés mámora és csodája volt, a végtelenség felé kergette. A végtelenség felé vezető utat kétféleképpen írta le Szabó Lajos. Az egyik 847
