Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Gál Ferenc: Balassa Péter: A látvány és a szavak (kritika)

hagyomány megismertsége, feldolgozottsága szerint. E feldolgozás során a személyiség „a hagyományt, melyben benne áll, már nem egyszerűen saját életviszonyainak a mércéjével méri, s a tradíciót nem a hagyomány naiv elsajátításával alakítja tovább. Ellenkezőleg: reflektáltan viszonyul önmagához és a tradícióhoz, melyben benne áll. Önmagát érti meg saját történetéből”, írja Gadamer. S ha ezt még kiegészítem azzal az aligha vitatható megállapítással, hogy a bennünket körülvevő és magába foglaló közösség a legtágabban értelmezett hagyomány „innenső vége”, akkor ebből következik, hogy a hagyomány megértése és fejlesztése egyben a közösség megértését és fejlesztését is jelenti. S ez, amellett, hogy a Balassát ért kifogásokra is válasz, általában is igazságot szolgáltat a hermeneutikának, mint módszernek azok ellen, akik a világba kötöttséget hiányolják belőle.

Természetes, hogy mindemellett az irodalomnak megvannak a maga immanens törvényszerűségei, fejlődési vonalai, melyeket a művek elemzésében, értékelésében nem lehet háttérbe szorítani a konkrét szociológiai kapcsolatokkal bíró jegyek mögött. Épp a kettő egymásmellettiségét, kölcsönviszonyát megragadni képes mivolta miatt tekinti Balassa annyira termékenynek Németh G. Béla munkásságát a magyar irodalomtudomány és általában szellemi életünk számára. Nem véletlen, hogy művelődéstörténészét, akinek kivétel nélkül az értékmegőrzés és értékmegújítás körébe tartoznak legkedvesebb szerzői, Arany Jánostól Babitson át Pilinszky-ig. Ezért különösen fontos Balassa számára a Babits-i, tradícióra épülő, individualizmusát to- vábbvívő Űjhold hagyománya is. Mindezek egyfajta normativitást képviselnek. Nem a normatív esztétika hagyományos jelentése szerint, hanem az értékek szerkezetében, etikájában. E normativitás lényegi kérdése tehát nem a „Hogyan?”, hanem a „Milyen színvonalú?”. Az ezt követő „Hogyan?” már nem a normativitáshoz, hanem a megértéshez tartozik. Ahhoz a megértéshez, mely részben éppen a hagyomány területén megnyilvánuló értékválság következtében nehezebbé vált — és válik. Az irodalmi művek (egy része) ugyanis a krízisre reagálva érezhetően összetettebb lesz. Mert egyre kibogozhatatlanabb közegben jönnek létre, s mert e közegről úgy gondolkoznak, hogy „a művek filozofikuma nemcsak megnövekszik, hanem struktúráié elemmé válik.” Ez azt is jelenti, hogy magának a szerkezetnek a vizsgálata világba kötött, s lehetővé teheti az író látásmódjának, világképének megértését. Kortárs irodalmunkban mindez leginkább újabb prózánkra igaz. Ezért, hogy Balassa elemzéseinek fókuszában is ez áll. S mert gondolkodásában a fentiekben vizsgált alapvető elemek: nyelv és megértés, a hagyományhoz való viszony, esszé és vallomásirodalom ezen szövegekben többnyire szétválaszthatatlan egységben vannak jelen.

Az a tény, hogy e műveket szinte kivétel nélkül az átlagot messze meghaladó minőség jellemzi — a szellemi rokonság miatt — Balassa gondolkodásmódjának helyességét is bizonyítja. Mert jó művek sorát téves, esetleg elavult felfogásra alapozni, főleg ami a legfőbb kérdéseket illeti, nem lehet. Különösen nem egy, a bölcseleti problémákat előtérbe helyező, szervező elemmé tevő prózában. „Bölcseletén ezúttal nem szakfilozófiát, hanem az írói-emberi világérzékelés filozofikus értelmezését értve.” Ezért, hogy „a poétikai leírás mellett, azt korántsem kizárva létezik ún. meta- értelmezés”, mely a mű legtágabb értelemben vett „okát” az író léthelyzetével kol- csönviszonyban álló írói világképet, s annak üzenetét igyekszik minél közvetlenebbül megragadni. S ezzel író és elemző irányultsága valóban közös. Mindketten a világhoz való teljesebb viszonyulásként fogják fel tevékenységüket. A különbség: viszonyulásuk mikéntje — az azonos szerkezetű hermeneutikai téren belül — nyilván alkatuk, tehetségük jellege szerint más és más. E másság azonban nem jelentős, s voltaképpen párbeszédük feltétele. Hasonló viszony tapintható e próza, illetve az európai és a magyar irodalmi hagyomány között. A már említett őrizve átalakítás gesztusa, az egyszer volt tradíció „nem teóriaként, hanem életvezetésként való felélesztése”. E vonását szem előtt tartva határolja el Balassa e prózát az avant- garde-tól, mint az értékőrzésre egészen más felfogást kialakító irányzattól.

A közte és tárgya közötti mély rokonság, azzal a rendkívülinek tekinthető absztrakciós és általánosító képességgel, ami az egyes művek esetében a legmélyebb összefüggések megragadására képes — úgy a művön belül, mint azzal kapcsolat764