Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Szabó Miklós: A harmadik út - tegnap és ma (esszé)
A harmadik út gondolata megjelent a húszas években politikai gondolatként is, mint politikai frontállás, amely meghaladja a jobboldaliság—baloldaliság politikai frontállását. Ha a két klasszikus frontállásról ma mondani akarunk valamit, akkor azt politikai hagyománynak kell tekintenünk: baloldali az a politikai irányzat, amely a felvilágosodás, a liberalizmus és a francia forradalom hagyományát akarja folytatni, míg viszont jobboldali az a politikai irányzat, amely a felvilágosodás, a liberalizmus és a francia forradalom egykorú ellenhatásaként keletkezett irányzatok: a romantika és a konzervativizmus hagyományát folytatja. A harmadik út gondolata a két nagy hagyomány között a szintézis-keresés: az egyik alapállása és alapmagatartása mellett integrálni a másik fontos politikai értékeit; pl. konzervatív szocializmus: amely a rend, tekintély, hierarchia alapfelfogásába integrálja a szociális eszmét, verseny helyett biztonságot ajánl és egyenlőség helyett gondoskodást — feltételezve, hogy az egyenlőség csak az ínség szintjén valósulhat meg. Szintézis vagy meghaladás. A harmincas években inkább szintézisről volt szó, mindkét álláspont értékei egyesítéséről egy új álláspontba. Ilyen lehetett volna politikai értelemben 1867—1918 között egy olyan álláspont, amely a politikai alapkérdésnek nem 1867-et avgy 1848-at tekinti, hanem a politikai problémákat más szempont szerint közelíti meg. A har- madikutasság általában nem ilyen más szempontot jelent, hanem a két meggyökerezett álláspont közötti köztes megoldást vagy szintézist. Ezt keresték a húszas-harmincas években „jobb és bal között”. A harmadik út más esete volt az a kultúrfelfogás, amely elutasítva a modern polgári világot a tradicionális kultúrák örökségéből igyekezett olyan ihletést meríteni, amely egyesítve a modern kultúra impulzusaival új, különb „harmadik kultúrát” képes teremteni. A romantikus kultúrkritika a modern gépi-üzleti-bürokratikus civilizációval szemben azokat az értékeket képviselte, amelyeket Tönnies nevezetes tipológiája szerint gemeinschaftlich-nak neveztek: a bensőség, a kisközösségi attitűd kultúráját. A bírálat, amelyben a fejlett polgári világot részesítette, az a kritika volt, amelyet a korai marxizmus elidegenedés-kritika néven gyakorolt a kapitalizmus felett. A munkamegosztás elvetése a munkaörömöt lehetővé tevő munka szempontjából; a természet védelme a természetet megsemmisítő nagyüzemi termelés elől; az összes haszonelvű-racionális érték elvetése esztétikai értékek álláspontjáról. Ebben a romantikus felfogásban a tradicionális világ értékei összeütközve a modern világ értékeivel esztétikai értékként jelennek meg. A modern bírálata a szépség megőrzésének alakját ölti fel. Mindez a két világháború között a földrajzi környezetre vetül. Kelet és Nyugat ellentéteként jelenik meg. Kistulajdon—kisüzem és tradicionális kisközösségi formák egységben jelennek meg, mint „keletiség”. Ez a keletiség a két háború közötti reprezentatív értelmiség jelentős részének felfogásában azonos a „magyarsággal”, a magyar nemzeti identitással. A probléma ekkor lényegében „magyarság vagy modernség” problémájaként merült fel. A kettő között nem fogalmazódott meg kiutat jelentő harmadik út gondolat, de a probléma regionális kérdésként való kezelése ezt a megoldást kereste. A húszas évek végén a kapitalizmus-ellenes kultúrkritika közvetlenül politikai programként való megfogalmazásának a formája volt a Magyarországot körülvevő térség Kelet-Európaként való értelmezése. A fejlett nyugati tőkés világgal szemben tehát valamiféle más karakterű világhoz sorolása. Ez nyilvánvalóan ezt a kelet-európaiságot nem egyszerűen elmaradottságnak kívánta tekinteni, hanem olyan helyzetnek, amely a nyugat-európai modernséggel szembeállítva megőrzendő tradicionális értékeket tart meg. Ennek társadalmi talaja a késői húszas évek akkori „harmadikutas” irányzatai felfogásában a parasztság volt. A paraszti termelést komplex jelenségként értették; mint mindenki számára hozzáférhető kistulajdon a tőkés és állami tulajdon formájában manifesztálódott nagytulajdon demokratikus tagadása volt, mint kisüzem a munkaörömöt megölő bürokratikus termelési nagyszervezet alternatívája, mint a népkultúra reális társadalmi hordozója, talaja egy „gemeinschaftlich” kultúrának, szemben a tőkés-gépi civilizáció individualizmusával, illetve mechanikus— quasi militarista kollektivizmusával. Magyarországon Szabó Dezső volt az, aki a hú743
