Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Konrád György: A harmadik reformkor el (Naplójegyzetek) (esszé)

lan felelősség, ócska mű. A lélek elveszetten bolyong a hivatali áskálódás labirintusában. Olcsó haszon- és kegylesés, hűséget adni javakért, besúgást lakásért, árulást előléptetésért.

Mindenkinek van egy kis döntési joga, s azt eladja. Itt az is üzletel, aki nyugaton nem tenné. A központ monopóliumából csurran-cseppen a kisembereknek is, s ők megtanulták, hogy minden kis előjog értékesíthető. Polgári árupiac helyett államhivatalnokok monopóliumocskáinak piaca. A központi újraelosztás basái körül kivirul a baksiskultúra, amely keletről egyre vastagabban tódul Közép-Európába. Ahol minden az államé, ott semmi sem az államé; ahol az állam mindenható, ott az állam tehetetlen.

Engedelmes hivatalnokok pocskondiázzák sok önsajnálattal vezetőiket: ők pompás dolgokat művelnének, de azok nem hagyják, a hátmögötti főnök-szidalmazás a diktatúra cementje. Érdemi elemzés helyett morális hangoskodás. A mintaállampolgár tokba bújt ember, apolitizmusát ajándékozza az államnak, egy kis cukrot kap érte és a csömör jogát. Pallérozatlan materializmus: szerezni valami különöset, ami itt nincs, csak nyugaton; a nyugati kispolgár engedelmesen vásárol, a keleti bőszen, ez a lázadása, csak az az övé, amit elfogyaszt. A résnyire nyitott határ résnyire csukja össze az elmét. Aki három évenként a felsőbbségtől kapott kimenővel a Szajna-part vagy a Piazza di Spagna lépcsőin vágyik üldögélni, jámborabb gondolatait előnyben részesíti, s azoknak is csak a jámborabbját hangoztatja.

Ki minél megfoghatatlanabbul tud célozgatni, agyafúrt pátosszal, vagy az akadémikus tudomány tolvajnyelvén. Jóillem aranykora: sejtetni, példálózni, értésre adni! Csak úgy nyersen kimondani a dolgot: bárdolatlanság. Jó társaságban, ha ilyen balfogás esik, a többiek elnémulnak és témát váltanak. Csak az mosolyog, aki valószínűleg rossz társaságban is megfordul. Az ildomos határ: állapotunk képtelenségeinek anekdotikus fölemlegetése. Nem telefontéma, halljuk naponta, a nyilvános és bizalmas vélemény kettőssége otthonunkban is fegyelmez, a vonalban ott ül a harmadik, ami a koponyán kívül van, az már nyilvánosság, hazudni ott már helyénvaló. Átvészelés, lappangás módszertana, lakásbunker, önagyonzabálás, szívpanasz, napi két csomag cigaretta, helyi értesülések cseréje: hogy lehet hozzájutni valami jóhoz, s kikerülni valami veszélyt.

Aki csak a sorok között ír, aki nem fejezi ki magát, aki csak nyakatekerten, komolykodva tud beszélni, az vajon létezik-e egyáltalán? Legyünk humanisták, az kifizetődő, az ünnepélyes takony befogad. Ügyes vajákosok, nagybetűs fennköltség, aztán följelentés telefonon. A beszéd nem a megismerés, hanem a megtévesztés eszköze. A féligazság nem az igazságnak a fele. Hálaadó imák a kisebbik rosszhoz, mely kegyet ad, s nem jogokat. A kegyosztónak muszáj időnként, akár szeszélyből, szigorúnak lenni, nehogy a kegylesők elbízzák magukat. Elég, ha egy díjacska vagy akár csak egy meghívás elmarad, a lojális állampolgár, aki lelkiismeretét fölötteseire bízta, szorongásos pánikba esik, zúgolódik állami fölöttes énje ellen néhány napig, aztán egy szeszélyes napsugár a magasból, didergő mosoly: mégiscsak ez a rendszer minden rendszerek legjobbika.

A személy méltóságánál fontosabb a rendszer, a kutyapecérhivatal fontosabb a kutyapecéreknél. A katona háborúban parancsra öl. A civil békében fölkérésre besúg. Az árulás téglák között a vakolat. Ha az agyzsibbadás fölenged, s a lélek kibocsátkozik odújából: szenvedélyes merev közhelyek. Érv helyett irigy becsületsértés, a különbözők megköpködése, rágalom után összecsókolózás, aztán megintcsak legyint- getős rosszkedv, a holnap reggelnek már a gondolata is fárasztó. A tükörben puffadt, gondterhelt arc, nem akar önmagához hasonlítani, nem akar másoktól különbözni. Ez az ember sohasem kockáztatja meg, hogy céltábla legyen, nagy ravaszul holnapig átmenti magát. Magát? Ezt a lefittyedő, beszívott, elvékonyult szájat, amelytől hiába várom, hogy legalább sírásra görbüljön, s szánja meg magát.

Miért nem voltál önmagad szövetségese, aki tudja, hogy mi kell neki? Nézd a játékosokat, akik mertek különössé válni. Elgondolkodva kockáztatnak, s ezért oldottabbak és gyermekibbek a többieknél. Tudnak várni, erőt gyűjteni, s ha eljön az idő, megtenni, amit kell. Várakozásuk maga is cselekvés. Az ember, aki lehetnél, tük735