Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Mészöly Miklós: Félelem és demokratikus érzés (Kulcsszavak Bibó István életművében) (esszé)
finomított gyakorlat, például, amikor — Bibó szavával élve — „demokratikus formák között antidemokratikus a kormányzás”. Bibó ugyanakkor abban sem hisz, Hogy a különböző adott rendszermodellek közül kellene és lehetne ideálisan választanunk. Csupán olyan elemeik közül, amelyek hagyományainkhoz, geopolitikai determinánsainkhoz hasznosan hozzáigazíthatók. Ennyiben eklektikus, és éppen ez adja a har- madikutasságát: annak realizmusát, hogy belső-külső lehetőségeinkkel és megalkuvásainkkal végül is senki más nem rendelkezik csak mi, és ebből a saját-valóságból kell kiindulnunk. Mindaz azonban, ami gyakorlatias tárgyszerűséggel erre a problémára vonatkozik — mondhatjuk, az egész életmű —, mégis csak „szűkebb” köre és horizontja annak, amit Bibó a koncepciójával befog. Ahogy a Hitel többet fog be a Biteknél; s éppen ez ad az utóbbinak is maradandó hitelt. Bibó szemlélete és nézőszöge mindig túl is néz azon, amire ráközelít. Így a legtöbb alapkérdést összegező alternatíva a „parlamentarizmus — nem parlamentarizmus” felületes mérlegelésén is. Természetesen a parlamentarizmus mellett dönt, amennyiben a biztosítékok is megvannak, hogy szerepe nem lesz színházi, — azaz nem pusztán formális vitafórum, melyet egy irányított kormánysajtó sokkal kisebb költséggel helyettesíthet, hanem igazi „aréna”, ahol valóban megszületnek a döntések. De ugyanakkor jól látja azt is, hogy egy viszonylag demokratikus szabályok szerint működő parlament sem feltétlen biztosíték; sőt, éppenhogy legális keretet adhat egy antidemokratikus kormányzásnak. Vagyis egyáltalán nem tekinti szent intézménynek, mely bármit is önmagában megoldhat: a ténylegesen működő demokratikus érzésen múlik minden. Mindenesetre sajnálhatjuk, hogy a parlament alkotmányjogi biztosítékainak gyakorlati kérdésével nem foglalkozott részletesebben. Vagy mondjuk azzal, hogy miként lehetne a sajátos politika-pszichológiai mentalitásunkból, közjogi hagyományaink szelleméből kiindulva korszerűsíteni a parlamentet, — mint ahogy egy ilyen törekvés kétségkívül belejátszott az alsóbb szervezeti szintek reformjával kapcsolatos elképzeléseibe. írásaiból azonban mindig kitetszik, hogy mennyire fontosnak tartja: mitől elszakadva hozunk létre valami újat. Ugyanis csak a magunkétól elszakadva remélhetjük, hogy valami magunkra szabottat valósítunk meg, — s nem diktátumot teljesítünk; vagy (ami egyre megy) a szolgai kölcsönzést hisszük el reálpolitikának. (Bibó életművéből egyébként egyértelműen kiderül, hogy megítélése szerint a sorsdöntő koalíciós időkben, — ha nem is teljes —, de elegendő belső szabadsággal rendelkeztünk, hogy saját struktúrát alakítsunk ki. Illetve, még a párt-ideológia kalodáján belül is nagyobb nemzeti szabadsággal rendelkezhettünk volna a struktúra kialakítása során, mint amilyennel éltünk. Pontosabban: amilyenre a nemzeti tradíciókat, önérzetet és méltóságot elhanyagoló kommunista pártpolitika igényt tartott.) De visszatérve a parlamentarizmus kérdésére: az is meglehet, hogy Bibó csupán a sürgető feladatok sorrendjét értékelte másképp. Ö minden erejét és figyelmét elsősorban a közigazgatási és önkormányzati, vagyis a belpolitikai konfrontációban kollektív igénnyel fogalmazódó reformok kidolgozására összpontosította. Azokra, melyek 1956 elkerülhetetlenségét már jóelőre jelezték. S talán éppen ettől, az alapstruktúrákat érintő gyakorlatias munkától várta, hogy az a legfelső szint, a parlament demokratikus működésének a biztosításához is hozzá fog járulni. Ami nagyon is egybevágna azzal a bibói elvvel, hogy az alapok megfontolt reformja nélkül hiábavaló egy-egy emeleten vagy a kupolán bármit is módosítani. Az élet kis és nagy ütközeteinek a tanulságából lehet csak demokratikus általánosításokig eljutni. Koncepciójának tágasabb horizontja már inkább sugalmazás, konzekvencia. Elemzéseinek végső tanulsága a politika végső kérdőjeleivel szembesít. És éppen egy olyan történelmi időpontban, mikor egyre világosabbá válik, mennyire romantikusnak, naivnak, következésképp veszedelmesnek bizonyulnak a marxista-szocialista típusú koncepciók a pusztán anyagi determinánsokkal meghatározhatónak vélt népekről, társadalmakról. S hogy milyen heroikus, abszurd, már-már öngyilkos magatartásra képesek a népek, társadalmak; érzelmi, önérzeti, becsületbeli — azaz pszichológiai okokból. Egyszóval, mikor minden vérmes remény foszladozik, hogy akár az 731
