Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Mészöly Miklós: Félelem és demokratikus érzés (Kulcsszavak Bibó István életművében) (esszé)
MÉSZÖLY MIKLÓS Félelem és demokratikus érzés* KULCSSZAVAK BIBÓ ISTVÁN ÉLETMŰVÉBEN Az elhallgattatott Bibó ügyében, mint annyi másban, az idő döntött másképp. Az ember és gondolkodó, bizonyára a halál leckéjének a hatására is, a szemünk előtt éli reneszánszát. S főképp azok között, fiatalok és középidősek között, akik kijárva, vagy még el sem kezdve egy másfajta iskolát, benne fedezik fel a független, nyitott, előfeltevésektől mentes, axiomatikus ballasztokat elutasító gondolkodás egyik nagy képviselőjét. S persze, az ilyen gondolkodás megkülönböztetett politikai balsorsát is, ha az elsősorban az adott, vagy csak alig elmúlt valóság „terápiás” vizsgálatára vállalkozik. Jogos stratégiának nyilvánított szabálytalanságok, törvénytelenségek, erőszaktételek, rögeszmék, a valóságértékelés paranoid és projekciókkal terhelt torzításai, a konfabulációs technika ki- és felhasználása, hogy a törvényesség és közkívánat látszata biztosíttassák: aki ilyesmit tesz szóvá, elbukik az arénában. A történelem és politika visszatérő nyomorúsága ez. Bár reménye is egy ilyen példaadás. Sőt, meglehet, éppen a „kisnépek” feladata és „luxusa” lesz (vagy lehetne) ilyen példát adni, a kiszolgáltatottságuktól egyedül függetleníthető belső szabadságuk révén. Minthogy lelki, ösztöni, politikai imperializmus nem lehet energia-lekötő gondjuk, kísérletet tehetnek a kiüresedett, hitelüket vesztett értékek (laboratóriumi) újra kimunkálására, mint a megmaradás kikezdhetetlenebb feltételének megteremtésére. Ehhez azonban a cinkosság kollektív vállalása szükséges. Történelmi tapasztalat, hogy a jövő nem ukázt fogad el, hanem módosít, az ajánlatok közül válogat. Az előrelátó reálpolitika (később szó lesz róla, mit érthetünk ezen), számol is ezzel, s az igazi értékeket akkor is talonban tartja, ha azok nem hozhatók játékba. Még akkor is, ha alapfenntartásai vannak, vagy csupán rákényszerül, hogy ilyen fenntartásokat a sajátjának nyilvánítson. Ami, persze, skizofrénia, de annak megfontolt és tudatos formája: nemcsak arra épít véglegesen, ami éppen lehetséges, hanem a nyitottság kalkulusaira is. Kétségkívül realizmus azt állítani, hogy ami történni tud, mindig úgy történik, hogy az értékek valamilyen rendje kiszorul a játékból, azaz, csak valaminek a kárára próbálhat bármi is történelemmé lenni; mégse mindegy, hogy ami ilyen módon kiszorul, az a vezetők és állampolgárok tudatából is száműzetik-e. Ha igen, nemcsak a magunk ellenőrzéséről mondunk le — ami különösen akkor nélkülözhetetlen, amikor a társadalmi és történelmi mozgás új helyzetet teremt —, hanem általában gyengítjük az értékek iránti bizalmat és érzéket. Annak tehát, hogy egy nyitott lehetőségű jövő megtervezését segítsük elő, fontos előfeltételei vannak. S Bibó egész munkássága arra irányul, hogy ezeket nyomozza. Az ő esetében találóbb, ha nem történészt mondunk, hanem politikai gondolkodót; és még találóbb, ha politikai „léleklátót”. Kivételes érzéke volt hozzá, hogy az övével ellentétes érvelési rendszerbe, logikába, a különböző érdekek értő és megértő végiggondolásába belelépjen, azoknak a szempontjai szerint is gondolkodjon, pusztán azért, hogy körbehatárolhatóbb legyen az ellentétek optimális egyensúlya — lévén ez a legtöbb, amire a politikai igazságosság törekedhet. (Amit egyébként a valóban termékenyítő forradalmak lehiggadt gyakorlata is felismer; vagy ha mégsem, olyan restauráció iránt ébreszthet nosztalgiát, melyen a társadalom egyszer már csakugyan túllépett.) Bibó elemzési tárgyilagosságának egyáltalán nem rejtélyes oka az, hogy mindig az életből indul ki, oda tér vissza, megállapításainak ellenpróbáját azon végzi el, — mert egyedül az előtt akar meghajolni. Nem téveszti szem elől, hogy a történelem és politika, mint minden egyéb, emberi játszma; vagyis érzelmi-indulati- értelmi ösztönzések együttese, jól vagy rosszul vezetett pszichológiai dráma, mely * Az írás 1980-ban, a Bibó Emlékkönyv című szamizdat kiadványban jelent meg először. 723
