Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT KODOLÁNYI JÁNOS - Szalai Éva: Kodolányi Vízözön című regényének keletkezéstörténete (tanulmány)
zelebbivel, vagy vegye őket körül az általuk vezetett tömeg. Ebben a vonásukban is írói önarcképek. Kodolányi, ha önmagáról ír, mindig, kikerülhetetlenül a magányosság motívumát is beleszövi műveibe, (pl. Boldog békeidők, Vízválasztó, Süllyedő világ). Egyik alakmását ezekkel a szavakkal jellemez te ti: „... olyan magányos, olyan iszonyú magány veszi magát körül, olyan egyedül van, mint egy szív, amit fölakasztottak a világban egy csillagra.” (Vízválasztó, 623. o.). Ezt a József Attila-i képet, ezt a léthelyzetet élik át időnként ezeknek a regényeknek a hősei is. Utnapistim senkivel sem tudja megértetni igazát. Gilgames egyedül marad, nagyszabású terveinek lényegéhez éppúgy nem ér fel környezete, mint ahogy létkérdéseit, rettegéseit sem értik meg. Mózes lehet népvezér, törvényeit betartathatja, de az Istennel való birkózásban társtalan. Jézust is értetlenség, félreértés veszi körül. Ugyanakkor őmellettük ott állnak más figurák kontrasztként, ellenpontként vagy éppen barátként, sőt néha mindez együtt van jelen bennük. Talán még párba is állíthatnánk: Utnapistim—Lugal, Gilgames—Enkidu, Jézus—Júdás. Persze, korántsem egyforma a köztük levő kapcsolat. A Vízözönben a főhős barát — ellenfél — társa Lugal. Utnapistim külön tragédiája, hogy az egyetlen ember, aki megérthetné őt, mégsem lehet közös az útjuk. Más szerepet kell betölteniük. Kodolányi itt ugyanannak az én-nek a megkettőződését írja le. A kérdés az: mit kell tenni, melyik utat kell választani. Felismert igazunk tudatában elég, ha magunkat mentjük, vagy erőszakkal is menteni kell a másikat annak akarata és belátása ellenére is? Meddig terjed a másokért érzett felelősség kiváltotta cselekvés határa? A mű válasza: pontosan addig, ameddig ez a másik jogait nem sérti. Kodolányi ekkor mélységesen az individuum pártján áll, az ember szabadsága mellett teszi le a voksát. Éppen emiatt ábrázolhatja az önkényuralom felé sodródó és a végül diktatúrába torkolló rendszer megalkotóját, Lugalt is mindvégig az ő írói-alkotói módszereinek megfelelően: szeretettel, empátiával. Az egyes ember tévedhet, az még nem végzetes hiba, legfeljebb őrá nézve az. Jogában áll tévedni. Arra már nem, hogy tévedését másokra is kiterjessze. A lényeg nem az, hogy jó volt-e vagy sem Lugal elképzelése, hanem az a mód, ahogy ő az akaratát — mert hatalma volt rá — véghezvitte. A hatalom birtoklásának felelőssége abban áll, ahogy ezt a hatalmat gyakorolja. Az egyén joga és a közösség létének megmentése között ingadozva a fontossági sorrend így alakul: legyen bármilyen jó szándékú a hatalom (Lugal), ha szeme elől téveszti azt az alapigazságot, hogy minden közösség egyének összessége, elnyomóvá válik. Ugyanakkor úgy tűnik fel: a hatalom birtoklása és mindenkori újratermelődése — a bűntelenség elvesztése óta — szükségszerű. Kodolányinak van egy eszmefuttatása „ezredéveket visszalépve” arról a korról, amikor az anyajogú társadalmat felváltotta a patriarchátus. Ez Utnapistim (akkoriban még: Zi-u-szudra) közreműködésével ment végbe. A politikus Utnapistim, amikor elfogadta ezt a szerepet, kénytelen volt feladni némely elvét is — így a nagyfokú igazságszeretetet. „Utnapistim észrevette, hogy a tanácsban annak a szavát követik, aki nagyobbat, szebbet tud hazudni... Utnapistim nem akart hazudni, ellenkezőleg, meghalt volna, ha nem az igazat mondja. S mégis, megdöbbenve látta, hogy akaratlanul hazudik. . . Ekkoriban nevezték el Atra-Hasisnak, azaz Nagyeszűnek. Ez a kitűnő név élete legnagyobb hazugságához fűződött.” (10. o.). Törvényei sokat enyhítettek a régebbi rend szigorán, de lángeszűsége éppen az okos kompromisszumokra való képességében tűnt ki. A radikális változtatások mellett meg tudta magának nyerni a régi rend híveit is. „Az új törvények a józan értelem pillérein épültek” (10. o.), ugyanúgy, mint később Lugalé is. De Utnapistim kilépett ebből a szerepből, a bölcs pozícióját választva. „Azóta Utnapistim korszakokon esett át, többször újjászületett, s meglehetősen átalakultak a társadalom apró-cseprő berendezkedései is. Az emberek így sem éltek jobban vagy rosszabbul.” (11. o.). Csak éppen most Lugal kezdi el azt, amit korábban Utnapistim megkísérelt. De ő nem lép ki, és végül elnyomóvá válik. De azzá lesz népe szemében Gilgames is, és Mózesre szintén rávetül ennek az árnya. Utnapistim és Lugal ugyanannak az én-nek két oldala. Az én-megkettőződés legkifejezőbb jelenete a mű elején található párhuzamos cselekményszál. Utnapistim 712
