Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT KODOLÁNYI JÁNOS - Szalai Éva: Kodolányi Vízözön című regényének keletkezéstörténete (tanulmány)

ostorozza az egyház papjait, az a korlátoltság, annak az igénynek a hiánya, hogy minél többet foglalkozzanak a „hivatásukba vágó” tudományokkal, a Biblia eredeti szövegével és jobb megértésével. Számára érthetetlen a tanulástól való elzárkózás. Mint írja: „Én ugyan nem akarok tanítani, inkább tanulni s protestáns is nagyrészt azért lettem, hogy a kutatás, a vizsgálódás tökéletes szabadságát biztosítsam magamnak .. (Koren Emilnek, Akarattya, 1952. febr. 14.) Igazából egyik tételes valláshoz sem köthető az ő hite. Ennél egyetemesebb volt az a szeretet-vallás, amit ő vallott. Ez éppúgy megtalálható volt a régi Egyiptomban, mint bárhol a világon. Hogy magukra a művekre utaljak: az Utnapistim által tisztelt Anu-ban, a végtelen szeretet istenében ugyanazokat a vonásokat találhatjuk, amelyek egyaránt jellemzőek az Aton-vallásra, Mózes Istenére, vagy Jézusra. Az „én vagyok, aki vagyok” mindannyiuk önmeghatározása lehet. (Mint ahogy a regényekben az is.) De azé az emberé is, aki az istenséggel olyan szoros kapcsolatba került, hogy egyesülni tudott vele. (Percekre? Évmilliókra?) És itt most az „én”-en van a hangsúly, azon az „én”-en, amely felül tudott emelkedni saját személyes, önző létén, szubjektív szempontjain és személytelenné tudott válni. A Kennsbert könyv ezt így magyarázza: „A sok ál-én, a sok személyes öntudat csak a személytelen, az igazi Én-nek változatos megnyilatkozása, mint ahogyan a színes mozaikablakon átvilágító napfény sokféleképp színeződik. (...) a sokféle személy valójában ugyanannak az egyetemes Én-nek részese. Minthogy az emberek általában nem ismerik önmagukat, az egyetemes Ént sem ismerik és így egyéni különállóságuk tévedésében élnek. De amint a sok elkülönült személy öntudata elhagyja a szubjektivitás forrását, a személyiséget, tehát személytelenné válik, abban a percben megszűnik minden elhatároltság. (...) Az objektív megismerés akadálya, a szubjektív tényező a személyben gyökerezik s ettől elválaszthatatlan. A személyiség azonban, mint az anyagi világ része, múlandó s vele együt a szubjektív megismerésnek minden tartalma, így a személyes öntudat is, elenyészik. Az öntudatnak tehát, ha nem akar a személyiség sorsára jutni, menekülnie kell. Számunkra a lét annyi, mint öntudat, s ha lenni akarunk, öntudatunkat ki kell emelnünk a halálraítélt személyünkből, hogy részese legyen a személytelen lét örökkévalóságának, az életnek. A személytelen lét, az egyetemes Én tudata az az állapot, amelynek tartalma mindaz, ami valóban van. Csak ez az Én van, öröktől fogva és örökké.” (12—13. o.). Ez az az állapot, ahova eljutottak a Kodolányi-hősök, Utnapistim és Jézus, Mózes és Júdás. Kodolányi úgy élhette meg az ő személyes keresztény hitét, mint olyat, amely az egyetemes, öröktől fogva létező és az emberiség kultúrkincsébe mindig beletartozó szeretet-vallásnak a legjobb formája, amelyben megvalósulhat a teljes egység, a részekre-töredezettség eltűnése, a harmónia Isten és ember, ember és külvilág között.

*

„A világ úgy csukódott be Utnapistim előtt, mint egy álmatagon forgatott könyv É-kur híres könyvtárában.” — ezzel a mondattal kezdődik a Vízözön. A „világ, mint könyv” metafora régóta ismeretes, jelentése szerint: a világ olyan, bizonyos nyelven írt könyv, amelyben ha tudunk olvasni, Isten bölcsességét olvashatjuk ki belőle. Kodolányi érdeklődését a Vízözönben feldolgozott téma iránt Kennsbert Misztikája keltette fel. Ebben található a következő megállapítás: „Aki érzi és megérti a kinyilatkoztatás nyelvét, a jelképes beszédet, annak a természet nyitott könyv. Ennek a könyvnek betűi pedig anyagból vannak öntve, a szellemi »betűk« ős-formáiba.” (35. old.). Az ősnyelvet tudó ember megérthette és helyesen olvashatta a világ nyelvét. Az ősnyelv a dolgok lényegét fejezte ki. Várkonyi írja: „A nyelv, a pszichének alkotása lévén, alkalmatlan volt az elvont előadásra, sőt eredeténél fogva valójában képszerű, tárgyias ma is. Magunkon tapasztalhatjuk, hogy mélyebb élményeinknek, elvontabb eszméinknek, a valónkat átjáró, névtelen (!) érzéseknek, lelki életünk döntő eseményeinek mily nehéz hű, pontos fogalmi kifejezést adni; rögtön a képhez menekülünk, s a képes beszédet szebbnek, igazabbnak érezzük. Ezért ünnepeljük a költőket, a kifejezés művészeit, a szó mágusait, s ezért újítjuk szakadatlan fáradozással a nyelvet.” (Az elveszett paradicsom, 116. o.) — ezt így leírhatta volna Kodo710