Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT KODOLÁNYI JÁNOS - Kodolányi János: Az emlékezések háza (Naplórészletek)
csipkebokor eseményeit, a mű rengeteg sok történelmi adatait, amit tanulmányoztam, vagy a jelenetek vázlatát sohasem jegyeztem papírra. Így dolgoztam Akarattyán, és csak egyetlen egy vágyam volt, ám ez halálos elhatározássá keményedéit bennem: mindent megírni, amit még megírandónak és fontos mondanivalónak tartok. Majd azután valaha napfényre kerülnek az írásaim s kiderül, hogy megtettem a kötelességemet hallgatásra ítélve, száműzetésre kárhoztatva is. Ilyenformán a vak is láthatja, hogy egy szó sem igaz abból, amit kritikusaim és üldözőim — ezt a két kategóriát egynek kell tekintenem — állítottak, hogy magamat én rekesztettem ki a dolgozó társadalomból, önként vonultam vissza az irodalmi életből. Mintha soha zúzdába nem hurcolták volna valamennyi művemet, mintha nem rendelték volna el, hogy semmiféle munkát, jövedelmet nekem nyújtani nem szabad, és mintha nem az lett volna s cél, hogy engem — a gyenge, beteglábú, fizikai munkára teljességgel alkalmatlan embert — a betevő falattól is megfosztva, végül testi-lelki pusztulásba kergessenek. A bennem lévő acélkeménységű élet-akarat mentett meg csupán, — a dac, az ellentmondás és az ellenállás hideg, szilárd hajthatatlansá- ga, hogy ez a cél nem teljesült be és nem pusztultam el. Bátran mondhatom tehát, hogy azok az évek, amelyeket 1949-től 1956 ig, az év elején bekövetkezett szívtrombózisig Akarattyán töltöttem, sokkal koncentráltabb munka iramában teltek el, mint életem során bármikor, noha igazán nem mondhatom, hogy az életem lustálkodás, lézengés lett volna. Nagyon sokszor gondolkozom azon, hogy kitűzött céljaimat milyen mértékben tudtam megvalósítani. Mint író, nagyjából elértem az eszményt, amit magam elé állítottam, és amit így fogalmazhatnék meg: könyörtelen igazmondás, olyan stílus, amely, mint a levegő, nem is hat stílusnak és olyan ábrázolásmód, amely az ember életét totálisan fejezi ki, vagyis természeti környezetével, testi, lelki életével, társadalmi helyzetével és miliőjével, tudatos, és tudattalan létével együtt, lényegében és gyökerében megragadva. Hatalmas munkában éltem tehát Akarattyán. Lányunk is velünk volt évekig, amíg végre, nem bírván elviselni az akarattyai társtalanságot és meddő munkátlanságot, Budára költözött egyik barátnőnk cselédszobájába s az Adócsőgyárban vállalt állást. Budáról, a Németvölgyi-útról járt villamoson a külső Váci-úton lévő gyárba, télen-nyáron egyforma szorgalommal és bizony ámulva kellett látnunk a csodát, hogy a mi kis hanyagságra, felületességre, játsziságra hajló leányunkból milyen felelősségteljes, szorgalmas, kitartó munkás lett. Mindenki megállta a helyét közülünk. Feleségem a két keze munkájával tartotta fenn az életünket, fiúnk, leányunk pedig olyan komolyan és odaadóan végezték munkájukat, hogy érettük aggódnunk nem kellett soha. Nehéz, kemény élet volt ez. És nem lehet mondani, hogy megacélozott bennünket, mert feleségem egészsége néha teljesen fölmondta a szolgálatot, én pedig akkor szereztem a lappangó betegségeket, amelyek később egyre fojtogattak. Az érelmeszesedést, a vérkeringési zavarokat, végezetül a cukor- betegséget és a szívtrombózist. Ezek tették azután lehetetlenné, hogy másképpen, mint diktálás útján, vagy magnóba való beszéddel dolgozni tudjak. De erről majd később. * Illés prófétát, mint a hagyomány mondja, hollók táplálták a pusztában, amikor elmélkedve, imádkozva megformálta magában Istennel való kapcsolatát és felkészült az emberek között való tevékenységre. Engem is tápláltak a hol701
