Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Valuch Tibor: Andrassew Iván-Pál János: Prolilét-ra (kritika)
Bármennyire sajnálatos, kétségtelenül igaz, hogy a magyar társadalom elmúlt évtizedei alatt bekövetkezett erkölcsi és kulturális züllése alól a munkásság sem tudta kivonni magát. Ez azonban nem szolgálhat alapul a fenti általánosításhoz, amely a lényeget elfedve megnehezíti e társadalmi csoport helyzetének és szerepének reális értékelését. A Prőlilét-ra ez utóbbihoz segíti hozzá az olvasót. A túlzóan egyoldalú vélekedés kialakulásáért és elterjedéséért az elmúlt négy évtizedben hatalmon lévő politikai vezetőréteg is felelős. Hiszen miközben — legitimációs célzattal — a munkásságot nevezték ki „uralkodó osztállyá”, különböző ideo- lógikus-propagandisztikus kampányok segítségével ezt a csoportot is megfosztották korábbi társadalmi presztízsétől. A közelmúlt társadalmi-politikai változásai természetesen a munkásságot sem hagyták érintetlenül. A diktatórikus államszocializmus rendszerében nem volt helye sem az egyéni, sem a közösségi autonómiának, hiszen ez akadályozta volna a központi akarat érvényesülését. Ennek értelmében előbb kíméletlenül szétverték az addig hatékonyan működő érdekképviseleteket, a szakmai tekintély alapján felépülő hagyományos, többnyire informális jellegű munkahelyi közösségeket, a kultúregyle- teket, majd az érdekvédelmi szerepüktől megfosztott, immár állami ellenőrzés alá vont szakszervezeteket és azok „bábaktivistáit” erőszakolták rá a munkásokra. Ez a kíméletet nem ismerő szétzilálási kísérlet — minek során többek között, az általában nagy tekintélynek örvendő „szakik” nagy részét is eltávolították az üzemekből —, azonban még nem hozta meg a várt eredményt, ahogyan azt 1956 őszének eseményei (például a munkástanács-szerveződések) is bizonyították. A Kádár-rendszer — kezdeti erőszakosságát levetkőzve — a hatvanas években, „az élni és élni hagyni” pragmatikumának előtérbe helyezésével hamarosan megtalálta a politikai semlegesítéshez szükséges eszközt. A társadalmi egészség szempontjából a folyamat ekkor vált valóban veszélyessé, mert ebben a látszat-konszolidációt megteremtő gyakorlatban bennefoglaltatott a „kaparj kurta, neked is jut” szemlélet és az a félelmetes jelenség, amit összefoglalóan korrupciónak szoktunk nevezni. A társadalmi pozíciószerzés, illetve a prolilétrán” történő előrelépés legfontosabb feltételévé a politikai viszonyok kritika nélküli elfogadása mellett a kor- rumpálhatóság, valamint az ehhez szükséges javak feletti rendelkezés jogának a képessége vált. Ilyen viszonyok között kell(ett) megtalálni a helyét annak a melósnak, akit ebben a történetben Pál Jánosnak hívnak. Hogyan lehetséges eközben a személyiség integritásának a megőrzése? Gyakorlatilag ez ennek a „négykezes” szociográfiának a legfontosabb kérdése. A Prolilét-ra főhősének gyakran felkavaró elbeszéléseit továbbgondolva, ez készteti az olvasót arra, hogy szembenézzen a múltjával és a jelen égető gondjaival. Megismerkedhetünk a megosztás technikáival, a megosztottság konfliktusokkal teli hétköznapjaival, a kiszolgáltatottságot előidéző mechanizmusok természetével és a szolidaritáshiány okaival. „A legrohadtabbak rendszerint azok, akiket közülünk kiemelnek ...” — mondja Pál János saját tapasztalatai alapján, sokak számára bizonyára nehezen emészthető ítéletet alkotva arról a közegről, amelyben él. S önmagához hűen, nyomban rákérdez a dolog másik oldalára is. Nevezetesen arra — miért szégyen munkásnak lenni? Miért nincs becsülete a kétkezi embernek? Többek között azért, mert a hazai kontraszelekció hagyományai és rendje szerint általában nem az lép előre, aki érti a mesterségét. Éppen ellenkezőleg: „az nem számít, hogy nem ért hozzá”. Az a fontos, hogy megbízható legyen és elfogadja a korrupciós rendszer realitását. Nem csoda tehát az, hogy a munka becsülete egyre lejjebb süllyedt. E leértékelődés okait keresve — a pazarló szervezeti rend mellett utalnunk kell a személyes érdekeltség és a felelősség hiányára is. E két tényező kiiktatása — amire nálunk is számos kísérlet történt az elmúlt négy évtizedben —, csakis a kollektív érdektelenséghez, felelőtlenséghez és igénytelenséghez vezethet. Azt, hogy ez a folyamat milyen következményekkel jár, a saját bőrünkön érezzük. 670
