Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Erdődy Edit: Csurka István: Vasárnapi menü (kritika)
ERDÖDY EDIT Csurka István: Vasárnapi menü Mit tesz a tárcaíró, akinek hetente, esetleg kéthetente elő kell hozakodnia egy tárcanovellával? Jön, megy, figyel, hallgatózik, s ha észrevesz valami érdekeset, fontosat, vagy akárcsak furcsát, leírja. Ilyen jövő-menő, nyitott szemmel járó írónk Csurka István; akiről már sokan és gyakran elmondták, hogy mindennapi életünk valóságának, az „itt és most”-nak a bűvöletében alkot; vagy ahogyan Domokos Mátyás fogalmazta meg: „alkatának szép és keserves determinációja (...) őneki is a hiteles valóság anyagának és az igazmondó realizmus igényének két nehéz vasgolyóját is vasalta rá az írótollat forgató csuklójára.” Az „igazmondó realizmus” töretlen belső igénye s az ehhez szükséges erkölcsi bátorság formálja Csurka új kötetének, a Vasárnapi menünek az írásait is — tárcákat és elbeszéléseket egyaránt. Nyilván szándékos az a szerkesztésmód, mely nem tesz cezúrát a kétféle műfaj, az „irodalmi irodalom” és a „publicisztikus irodalom” körébe sorolható írások közé. Tizenhárom tárca és tizenkét novella sorakozik a kötetben, s bár terjedelemre szerényebb helyet foglalnak el a tárcák, jelentőségükben, súlyukban túlnőnek „irodalmi” társaikon. Csurka a tárcaírás művésze; ezek közt számos kitűnő darabot, s több miniatűr remekművet is találhat az olvasó, míg a novellák között a jó írások mellett közepesek, kevésbé sikerültek is akadnak. A járás-kelés közben megfigyelt apró esetek, finom, éles kontúrral megjelenített életképek mindig túlmutatnak önmagukon: az apró tükörcserepek mögé az író odaképzeli és képzelted a nagy freskót, melynek részei. Tartalmi, gondolati perspektívába állítja — azaz a jelenség mögött mindig valami általánosat, törvényszerűt villant meg; vagy legalábbis erre tesz kísérletet. A legtöbb esetben tehát — akárcsak a korábbi köteteiben — az egyesből az általánosba, a konkrétből az absztraktba vezető vonal mentén építi föl az általunk is ismerős világot; ám előfordul az is, hogy a konkrétumot eleve csak eszközként használja fel, mint a címadó tárca, a Vasárnapi menü esetében. A menü tárgyában életrehívott családi tanács csupáncsak példaként szerepel itt: a család helyett voltaképp egy jóval tágabb, országos méretű közösség értendő, a családfő önkényes döntése pedig ennek megfelelően a látszatdemokráciát példázza. Milyen hát ez a szín, ahol az író alakjai, hősei mozognak —, hogy az író Színleírás című régebbi tárcájának allegóriáját kérjük kölcsön. Hiszen Csurka évtizedek óta, konok következetességgel és szívós kitartással mindig ugyanazt kutatja, fürkészi: saját, némileg skizoid módon elviselt és elviselhető közép-európai létezésünk módozatait, „létezéstechnikánkat” (hogy ismét az író egy találó terminusát idézzük) : — s annak megannyi groteszk, olykor már abszurd mozzanatát és gesztusát, védekezési reflexeink bonyolult mechanizmusait. A „színleírások” közül a Vonaton című írás a legszebb. Az író kedvenc helyszíne, az átmenetiség állapotát is jelképező mozgó vonat itt világnyi térben suhan tova, s úgy hordoz metaforikusán általános érvényű mondanivalót, hogy közben megtartja tapintható, érzékelhető valóságosságát is. Mélységesen igaznak érezzük ezt a szomorkás-groteszk, ironikus, de olykor a tragikum mélységeit is felvillantó állapotrajzot: „Egy bús nép ül fel itt a Keleti és Nyugati személy-, gyors- és expressz- vonataira, keze ügyében bódító sörökkel és félliteres pálinkákkal, komor, merev arcok merednek maguk elé, apró, mongol vágású szemek fésülik a töltésoldalt, megyen a fél ország haza Keletre, magától értetődik a mozdíthatatlanság és a sóhajnál is 667
