Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Tatár Sándor: Biztos nincs egészen úgy (Várady Szabolcs: Hátha nem úgy van) (kritika)
linszky volt; főleg a két első kötet Pilinszkyje. Sajnos, az ezt tükröző Háló fölött című ciklust — kell-e a cím árulkodó voltát hangsúlyoznunk? — Várady teljes egészében elhagyta ebből a kötetből. Lehetett volna elnézőbb a más példáján föllelkesült egykori önmaga iránt, mindenesetre az oldottabb Pilinszky-hatást-hangulatot — Te megjelensz-e?, különösen a második versszak —, hál’ Istennek, ma is vállalja. Nyelvi viccei, leleményei, s egyáltalán a versszöveg fölaprózása, metanyelvi / metapoétikai közlésekkel, fel nem tett kérdésekre adott válaszokkal stb. való meg- szaggatása is legalább annyira közelíti Tandorihoz, mint amennyire a vers-nyersanyag hétköznapisága. S ha Tandorinál tartunk, hagyható-e említetlenül a hozzá — bár nem Váradyval azonos irányból — legalább ugyanoly közel álló Géher István? (S ne hökkenjünk meg, ha konstatáljuk azt is, hogy nem csekély közös metszete van Várady irályának a prózastílus személyességének, „önmagára-visszacsato- lásának” leg-iskolateremtőbb alakja, Esterházy Péter stílusának köreivel. Ld. az Álom, mértékkel című verset.) Távolabbi stílrokonként, de ugyanitt merülhet föl Parti Nagy Lajos neve. S hogy nagyon csonka mégse legyen a listánk, egy névvel feltétlenül kiegészítendő: Kosztolányiéval. Lényegibb rokonság ez, mint ahogyan az a szóviccekhez, az eredeti (sőt olykor az eredetieskedő) rímekhez való vonzódás alapján sejthető. Várady Szabolcs zeneisége, „légtornászi” könnyedsége a mesterségbeli tudásnak köszönhető. De magyarázni, rendeltetésének a nyomára jönni, Kosztolányi segítségével lehet — „ó jó zene a hörgő / kínokra egy kalandor / csörgő, / mely zsongít, úgy csi- tít el, / tréfázva mímel, / s a jajra csap a legszebb / rímmel.” Az a triviális tény azonban, hogy Várady műve hatások összegzője-áthasonító- ja, és minden bizonnyal hatások kiindulópontja is, nem fedheti el azt, hogy egyéni hangú költő kötetét olvassuk. Származtassuk mármost ezt a határozott benyomásunkat az oeuvre kulcsszavaiból? Vannak-e egyáltalán ilyenek? Talán egyetlenegy centrális szó és kulcsfogalom tér vissza makacsul a műveiben: az idő. Anélkül az atavizmus nélkül, hogy allegóriát vagy szimbólumot csinálna belőle, mindenesetre szerepelteti, érzékelteti, olykor „tárgyiasítja”. A jelenről van a legkevesebb szava. „Hogy múlt legyen a múlt idő / Először el kell múlnia” — írja szándékolt banalitással. Hogy költőileg érdekes legyen számára az idő (tehát például hogy egy akkor és egy máskor, vagyis két állapot szembesítése lehetővé váljék), jószerével ahhoz is el kell múlnia. Ha szót ejt róla, óvatosan találgatja a jövőt — feltűnés nélkül elvegyíthetők lennének életművében az alábbi Szőcs Géza-sorok: „Ma 32 lettem én is. / És mennyi van még hátra?”, de saját, Dallampróba című verséből is idézhetnénk: „de ha itt vagyok / de ha nem leszek...” —, figyelme mindenekelőtt a múltat illeti. Mert egész kötete arról tanúskodik, hogy szerinte a múltban, az önmagában csak nyersanyagot képező múltban illetékes a költő, ezért (is) neveztük őt nemvátesz-típusú, elégikus hajlamú poétának. (Esély, „És mást sosem”, Régi holmi stb.) Ha nem kerülnek is kulcsszavak a jegyzetelő kritikus példányának margójára, visszatérő motívumra többre is felhívhatja a figyelmet. A megjelenített terek és helyszínek meglehetősen jellegzetesek. Vagy házbelső, illetőleg lakás, szoba a leggyakoribb helyszín, vagy tenger, tengerpart, illetőleg valaminő kért. Kulcsmotívum a határozatlanság avagy bizonytalanság, ami jól kidomborodik nyelvi szinten a valaki, valami, akármi és hasonló névmások meg a „vagy-vagy”-os szerkezetek gyakoriságában. Várady költészetének emlékező karakterével jól egybevág, hogy kedvelt motívuma az álom. Előző kötete tartalmazott olyan álommal kapcsolatos verseket is, amelyeket ebbe nem emelt át, de azért nincs ez sem híjával az ilyeneknek. Költői eszközeit és fogásait az eddigi utalások nem merítették ki ugyan — nem dicsértük például kancsal rímeit, nem emeltük ki azt az ambivalenciát, amelyet „költőietlen” tartalmaknak antik strófákkal való egyesítésével ér el, s amely egyidejű-kettősség egyik pólusa az írástudónak a kultúrhagyomány iránti (távolságtartó) tisztelete s az abban való felüdülni tudása, a másik pedig ugyané kultúrörökség óhatatlan ironizálása, amennyiben életünk ismerős és letagadni nem is próbált banalitásának kidomborítása céljából folyamodik hozzá a költő —, ám a kritikus, akit 657
