Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Vasadi Péter: Nappali fényben Berzsenyi, az "elestvéledett" költő (esszé)

nyájukat, elkapkodták egymástól a Chesterfield vagy Camel csikket, ha már körömre égett, kipöckölték az ablakon, egymásra fektették a könyveiket, meghúzták a derékszíját, ingkorcot igazítottak, fölálltak, leültek, elcsöndesedtek. Pont fél nyolckor ket- tőt-hármat nyikorgóit a fenyőfa lépcső, nyílt az ajtó, s belépett Nyitrai százados, a magyar—francia szakos tanár. Palugyay, a napos fölugrott és elbődült: — Negyedik évfolyam, vííí-gyássz! Tiszteee-legj!

Bakancsdörömbölés, bokacsattogás, tenyeret feszítettek, kihúzták magukat. Palugyay jelentett: — Százados úr, ...alázatosan jelentem... Nyitrai tartalékos százados a fiú egyik kedvence volt. Sovány, magas, a kifelé domborodó zubbonyzsebek alatt beomló mellű, kínosan tiszta, szemüveges férfi volt, néhány évvel negyven után, belül élő, fojtott szenvedélyű, kevés szavú ember. A jelentést állva hallgatta végig, bágyadtan intett a jobbjával, odaállt a kis dobogó még kisebb asztalkája mögé, hosszú, fehér ujjai hegyével épphogy érintette az asztallap sötétzöld posztóját, villogó szemüvege mögül körülnézett a székre ereszkedő, ágyra kapaszkodó évfolyamon, s halkan, tagoltan megszólalt:

— „Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag;

Benned, az emberiség ügye bosszulva vagyon.” Berzsenyiről fognak hallani.

Nyitrai maga alá húzott egy billegő tonett széket, leült, s nem nagyon érdekelte a megdöbbenés, melyet a szavai keltettek. Néztünk rá, moccanás nélkül. Mindig így kezdte az órákat. Vad szórohamokkal, hosszú csöndekkel s míg hallgatott, éles zöld szemeit rajtunk járatta.

— Aktuális sorok, növendék urak, nemde? Napóleonról írja ezt a költő. De ki az, akiről nem szól? Mintha a Führerre is illenék. Nagyon jól ismerik a véleményemet, nem ma, ismerték már tegnap is a hitlerájról, mi itt átéljük azt a percet, mikor egy őrültet, egy szándékosan el nem oszlatott, nemzetközi félreértést „ver most porba viszontag” „a kor lelke: szabadság.”

Nyitrai fölütötte a könyvet s elolvasta a nyolcsoros verset, majd hirtelen lecsapta a könyvet, fölállt vagy inkább fölugrott s hevesen magyarázni kezdett:

— Mert azért az is stimmel ám, hogy voltak népek, amelyek „fényes csalatásba merülve imádták,” ha nem is őt, de ezt az átkozott jelenséget, és... csak az nem stimmel, hogy „a szent emberiség sorsa kezedbe került”, mein Führer, (itt Nyitrai olyan mozdulatot tett, mint egy túljátszó hősszerelmes, jobb tenyerét a szívére tette, a bal karját a magasba lökte a közben lerángatott aranykeretes szemüveggel a kezében, s az ott csillogott a gerendák közelében) és azt is vitatom, hogy „szent” az az emberiség, amely fényes csalatásba bukik hol ez, hol amaz irányzat bűvöletében. És nem a kezébe került, hanem a markába kaparintotta, kedves növendék urak!

Harag és megvetés áradt, helyesebben sípolt belőle, lihegve beszélt, de azért folyékonyan és úgy fejezte me a dikciót, hogy két tenyerével az asztallapra támaszkodott és az álla majdnem a posztót ütögette. Egy pillanatig megdermesztett az a gondolat, hogy ránk is haragszik, minket is megvet. Meggyőző és groteszk volt ez a jelenet. Kiegyenesedett, föltette a szemüvegét, összehúzta magát és folytatta:

— Jól jegyezzék meg, Berzsenyi Dániel a legnagyobb magyar költők egyike. A sorsa szerint, a napjai, a tragikus teste, a súlya szerint is az. Miért; mondom ezt? Nézzék, én sovány vagyok. A soványságnak ismerem minden előnyét. Hátránya alig van. Ez a nagy nyelvet teremtő ember, ez a szilaj, gőgös, erős ember ellenben kövér volt. Talán hájas is, a húsnak, a zsírfölöslegnek azzal az elveszíthetetlen többletével, amely megkeserítheti az ember óráit, amely visszafelé, befelé hat, elkülönít, lelkileg meggyötör, mert vele jár a zárkózott, önigazoló, folytonos kiegyenlítést kereső lelkiség, és az érrendszer, a betegségek, a magányosság, igen, a magányosság lázas, időszakos pánikja. Igen, a pánik megrohanja az embert. Megrettenti, megfenyegeti. Soha ne legyenek kövérek, soha! Remélem pedzik, amiről beszélek?... És ez a kiegyensúlyozatlan ember a latin szellemen iskolázva és a fölvilágosodás életerejével egyetlen, értik? e-gyet-len verseskönyvet írt, de benne hatalmas életművet alkotott... Hogy is mondjam, hogy megértsék! A romantika tűzén égett, de a zsenialitás klasz- szikus fegyelmével. . . Most elmondom néhány versét. . . Pihenjenek, és kérem, figyeljenek!

639