Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - László Gyula: "Keleten kél a nap..." (Götz László 4 kötetes magyar őstörténete) (tanulmány)
val szemben Götz László a N. S. Trubezcoy által kezdeményezett őstörténet híve, amely külön-külön areális (tehát elszigetelten telepedett) kisebb népek nyelvi ösz- szemosódását tekintette a közös, közlekedő nyelvek kialakulásának alapjául. Tehát magyarul szólván a mi viszonylatunkban: finnugor egység nem volt, hanem idővel keletkezett, mint közlekedő nyelvi rokonság. Götz külön fejezetben tárgyalja a „szabályos hangváltozások” J. Grimmtől örökölt és mai napig irányadóul szolgáló léteiét, és kimutatja ezek másként is magyarázható voltát, vagy egyszerűen a fejlődés hiányát. Annakidején nekem is sok gondot okozott e „törvény” megértése, olyan ez, mintha a nyelvek természetrajzában bennefoglalt tétel érvényesülne, de mögötte semmiféle okot nem tudnánk magyarázatként felhozni. Götz a szavak jelentésárnyalatainak különválására talált magyarázatot, míg magam elsősorban arra gondoltam, hogy az idegen „artikulációs bázis”-ba került szavak változnak valóban törvényszerűen, mert alkalmazkodnak a befogadó nyelv törvényeihez, ám „ne tovább", mondaná Anonymus, mivel a nyelvészet nem kenyerem. Bár észrevehetők, hogy e kérdések túlnyúlnak a szigorúan határolt nyelvészeti kutatásokon. A hátralévő, mintegy száz oldalon különböző nyelvekből gyűjt hasonló hangzású, azonos, vagy hasonló jelentésű szavakból, és szűkebb értelemben vett nyelvészeti kérdéseket tárgyal.. Bár ezek a táblázatok a meglepetés erejével hatnak, nem szólhatok a felvetődő kérdésekhez, mivel nem értek hozzájuk. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Götz László igen széles, komplex alapon közeledik a megoldás felé. Térjünk át a második kötetre, amelynek alcíme: A magyar ősi' örténetkutatás módszereiről és eredményeiről (Altötting, 1981), ez is a szerző kiadása. Tudomány- történeti bevezetéséből örömmel emeljük ki azt a törekvését, hogy a méltatlanul elfelejtett, vagy éppenséggel kigúnyolt múlt századi kutatóknak igazságot szolgáltasson, illetőleg tételeiket újra és újra megvizsgálja. E tekintetben egyezik Szöcs Istvánnal (Kolozsvár), aki ugyancsak nagy értékeket talált a sokszor gúnyolt Horváth Istvánnál. Megszívlelendő ez számunkra is, mert sok olyan felismerésük volt, amely később a nyelvtudomány egyoldalú igájába került történelemtudományunkban elsikkadt. Felsorakoztatja azokat a kutatókat is, akik támadták az egyoldalú finnugor hasonlításokat (pl. Vámbéry Ármin, Nagy Géza, Almásy György stb.). Nyilván elnézésből felejtette ki Bálint Gábor nevét. Hozzá fűződik Arany János epigrammája: „Konok székely ez a Bálint, Nem arra mén, amerre Hunfalvy Pál int.” Az Akadémia és az Egyetem által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkkal szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez. Ennek bizonyságára két újabban megjelent őstörténeti munkát elemez: Bartha Antal: A IX— X. századi magyar társadalom (1968, 1973) című munkáját és Fodor István: Verecke híres útján (1975) című könyvét. Választása annyiban nem volt szerencsés, hogy Bartha Antal könyve voltaképpen Molnár Eriknek A pásztortársadalom válsága címmel hirdetett feltevésének kidolgozása. Értéket benne csupán a bőven idézett szovjet munkák jelentenek, amelyekhez évekig tartó kinti munkája során hozzáférhetett. Mivel azonban megfigyelései (mármint Götzé) módszertani jellegűek, nem térhetünk ki a rövid számbavételtől. Abban is követi Bartha Molnár Eriket, hogy a honfoglalás előtti századokban a magyar népet még ősközösségi állapotban lévőnek írja. (Ebben ugyan Beér Józsefre is hivatkozhatott volna, avagy jónéhány nyelvészünkre, akik a magyar nyelv őskori állapotát, szavainak eredeti jelentését rávetítették a honfoglalás korára, s ezért azt igen szegénynek, kezdetlegesnek vélték). Messzemenően épít Bartha a Gombocz Zoltán által meghatározott „bolgár-török” csuvasos szókincsünkre. Ennek bírálata közben idéz Götz egy művet, amelyik ismeretlen történet- és nyelvtudományunkban, nevezetesen J. Benzingnek megállapításait, aki Kasgarira alapozza, hogy a 634
