Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Szabó János: A végtelenség pillanatai (Bálint Endre: Sorsomról van szó) (kritika)
GALÉRIA Szélárnyékban (?) VINCZE OTTÓ FESTÉSZETÉRŐL Egy huszonnégy éves fiatal festő esetében pályaképet vizsgálni nem egyszerű feladat, még akkor sem, ha Vincze Ottó tizenkilenc évesen már a szentendrei képzőművészet klasszikusaival állított ki a Szentendrei Képtárban, s azóta néhány önálló kiállítása mellett itthon és külföldön a kortárs szentendrei művészet valameny- nyi jelentős tárlatán szerepelt. A konstruktív hagyomány Szentendrén Barcsay odatelepülése óta mindig is jelen volt, noha az ún. (máig meg nem határozott) szentendrei festészet (iskola soha nem volt) egészében csak mint „színező” elem volt jelen. A genius loci e városban soha nem jelentette egy stílus primátusát, kötelező- érvényűségét (mint például Vásárhelyen), a hely szelleme Szentendrén az erősen működő művészi közeget, annak inspiráló hatását jelentette és jelenti. Nem véletlen, hogy a jelentős művészek zöme Vajda Lajostól Deim Pálig (de említhetnénk Bálint Endrét, Korniss Dezsőt is) soha nem a kordivat szerint festettek, éppen a kurzus ellenében építették meg oeuvre-jüket. Vincze Ottó egyfelől a Barcsay—Balogh László—Deim Pál—Aknay János, másfelől a korai Nádler István—Bak Imre (hatvanas—hetvenes évek fordulója) fonalat találta vezérszálnak, pályáját ezen az ösvényen jelölte ki. Természetesen ezek az összevetések lehetőség-szintűek, támpontszerűek. Vincze Ottó festményei egyik említett mester munkáira sem hasonlítanak, inkább felfogásbeli, erkölcsi, etikai megfelelések mutathatók ki, mint látványbeliek. Vincze Ottó talán legjelentősebb táblája a Trapéz-törések. A statikus, szilárdan nyugvó trapéz alakú mezőt (a képsíkba behatoló, majd abból kilépő, azt áthasító) gesztusszerű formák „támadják” meg, a nyugalmat erőteljes, dinamikus mozgás szűnteti meg. A látszólag steril képépítő motívumok sajátos metamorfózison esnek át, ugyanis az önmagukban nagyon is fegyelmezett kompozíciós elemek egy történés szereplőivé válnak, mely valamiféle sűrített, egzakt időben zajlik. Vincze Ottót eddigi művészi sorsa (autodidaktából profivá válás), feladatvállalása, s annak teljesítési szintje a szentendrei Vajda Lajos Stúdió művészeihez köti. Annak is ahhoz a vonulatához, mely trombitaszó és a tömegkommunikácó harsány üdvrivalgása nélkül „szélárnyékban” hozott létre mára már európai érvényű, szuverén életműveket. Erre Vincze Ottónak is megvan minden esélye. Hann Ferenc
