Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Radics Péter: Irodalom magánhasználatra (Ágh István: Egymás mellett) (kritika)
valóban így cselekszik. Mivel azonban nem az álságos polgárvilág örvénybe csábító szirénjei lépdelnek e távolról sem balzaci szándékú műben: tetteik meglehetősen öt- letszerűek — iskolásán szólva: tanulság nélkül valók. A legformátumosabb asszonyt, az önsorsroritó Karolinát az albérleti szobában a tárgyak cédulákra írt bohókás beszédei fogadják: a ceruza, az asztal, az ágy lelkendezve köszöni érintését a ráaggatott cetliken; e bravúros propozíciót azonban ezúttal is a ledobált alsóneműk obiigát fölsorolása követi, majd pedig a szeméremérzet némi újólagos berzenkedése után a halott Karolinát „kiadó” levelek, melyekben egy ács szerepel — Karolina másik szeretője —, valamint a démoni asszony ijesztő idegenséggel föl-föltűnő, némán hancúrozó ikrei. E zaklatott, olykor már-már hibbant levelekbe — csakúgy, mint az egész első és második rész örökös szürke nappalaiba és világtalan éjszakáiba — fénynyalábokként világítanak be néha a versbetétek — egy intenzív lét hírnökeiként; e versbetétekben ott lüktet az erő, mely Ágh művét laposságai ellenére is hatásossá — összességében nyomasztó hatásúvá — tudja tenni. Ágh, a prózaíró költő nem ír költői prózát — állapítja meg könyvheti recenziójában Domokos Mátyás. Akkor érezzük csak, micsoda veszteség ez, mikor hangja mégis lírába nemesedik. A versbetétek vagy a havas ferencvárosi tetők leírása meggyőznek arról, hogy Ágh István a világlátásunkat meghatározó, létfontosságú „semmiségeknek” lírikusként tud valódi jelentőséget adni. Tudna nyilván memoáríróként is — ám efféle kísérletre csak a harmadik részben, a felesége nemesi famíliáját bemutató, a család negyvenöt utáni kálváriáját fölidéző lapokon vállalkozik. A parasztfiú s a bárói származású lány házassága szemléleti jelentőségű megállapításokra ad lehetőséget. Ágh kiindulópontja: „éppolyan a kiszolgáltatottság itt is [ti. a nemesi családban], mint nálunk a faluban. Se a tanulmányokban, sem a jövőképzetben nincsen közöttünk semmi különbség.” Nagy bevérzéssel ír a megszeretett „osztályidegen” családról — a fáradhatatlan családfenntartó anyáról („Mégsem lehetett iminden »-úrinő« verebek közé keveredett törpe- papagáj, aki majd télen képtelen verébmód viselkedni, mert nem olyan igénytelen, mert nincs vérében a védekezés tapasztalata. Azt hiszem, ez a század... önvédelmi gyakorlat is mindenkinek.”), az apáról, akinek egyetlen életesélye az életveszélyesen fontos beosztás, nagyikáról, aki barátnői előtt kedves grandezzával „földbirtokos” fiának titulálja az unoka választottját, vagy a minisztériumi főtanácsosból lett könyvtárépítőről. Szeretettel, méltósággal ábrázolt emberek valamennyien, akiknek alkalmazkodniuk kellett az életben maradásért, „azon a küzdőtéren, ahol másokért is kellett cselekedniük”. Ugyancsak a Keleti Károly utcai ház lakója, az irodalmi életből kiszorult, nagybeteg Sinka István is. (Róla is olvasható egy versbe kívánkozó sor: „könyökére dűlt ágyán..., akár puszta füvén lenne, subának képzeltem takaróját.”) A kötet utolsó harminc oldala ismét nem memoárszerű; föltűnnek ugyan benne — általában bizalmaskodóan becézett keresztnevekkel — irodalmunk jórészt ma is élő alakjai, ám — talán az egy Konrád György kivételével — immár csak házastársi összeveszések, körtéri csatangolások statisztáiként. Az „osztályidegen” pár lelki széthangolódását egyszerű emberi összeférhetetlenség okozza — ennyit még megtudunk befejezésképpen, s ez a puritán „tanulság” ezúttal valóban keresetlen s mégis jelentőségteljes, csak éppen futólagos családi feljegyzésekbe rejtezik, s úgy kallódik el, mint az elköltözéskor emlékül kapott bárócímeres ezüstkanál. Ágh István műhelyforgácsai a koncepciótlanságnak esnek áldozatul, nem elsőként a teóriáktól irtózó, ám önvizsgálatba bonyolódó kortárs irodalmi alkotások közül. Emlékezései következetesebb formába rendezve (s ez lehet levélregény, napló, elbeszélésfüzér, vagy ezek kombinációja is, de ami a lényeg: valamilyen folyamat, eredmény, következmény ábrázolásának eszköze) valódi irodalommá forrhattak volna, így azonban arohívumba kívánkoznak, amit ki-ki sokféle célra felhasználhat, ám ezek a célok „magáncélok” csupán. (Magvető, 1988) 569
