Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Vári Attila: Altesti himnusz (novella)
VÁRI ATTILA Altesti himnusz Éjszaka havas eső esett, s az orkánszerű szél olyan látványosra festette az erdőt, hogy a Súrlott Grádics törzsvendégei percekig bámulták a csupán délnyugati oldalukon fehér fákat. Ezen a Halottak Napján tintakék volt az ég, s a levegő úgy kitisztult az éjszakai vihartól, hogy talán rá lehetett volna akasztani Steinmetz vegytisztító reklámját: „Tisztíttasson nálam, ilyen lesz ruhája”, mert a két temető között kanyargó Kálvária utca tetejéről látni lehetett az Istenszékét, s még a távolabbi Kisbesz- terce csúcsot is. A Súrlott Grádics törzsvendégei szokásos évi megbeszélésüket tartották. Ilyenkor szokták eldönteni, hogy ki is az az érdemtelenül elfelejtett halott, akinek emlékére ma gyertyát gyújtanak, hisz a társaság minden egyes tagjának több volt már a halottja, mint élő hozzátartozója, s így egy hajdani Mindenszentekkor a katolikus temető őre kitalálta, hogy szépemlékű Jolánok, Lajosok és más, csak a család által őrzött halottak helyett olyanoknak állítsanak gyertyát, akik valamit tettek, ha egyebet nem, legalább volt egy olyan mondásuk, akár elszólásuk is, amely valamikor-hajdanán gondolkodásra, vagy csupán jókedvre derítette M. Szabad Királyi Város lakóit. — Ott volt Citromné — kezdte a tavalyról feledésbe merült nevek felsorolását a Mesztic fűszerkereskedés hordára. — Róla mesélték, hogy egy lakodalomban, ahová násznagynak hívták őket, a férje úgy belebonyolódott a pohárköszöntőbe, hogy az asszonynak kellett rákiáltania: „Ülj le Citrom, ne savanyíts.” A társaság illően kuncogott a hajdani bemondáson, de hát Citromékat a deportálás után nem látta senki, így csupán jelképes gyertyát gyújthattak volna emlékükre. Márpedig a katolikus, református, görög-keleti, valamint a szegények temetője teli volt valódi sírokkal, s a társaság nem mondott volna le arról, hogy ünneplő feketébe öltözötten meg ne jelenjék fáklya méretű gyertyáival, posztumusz tisztességtételre. — Vagy ott volt például Lőwy úr, aki egész mondatokat tudott teljesen visz- szafelé mondani — emlékezett a református kollégium pedellusa. — Mert Lőwy úr az idő járó gépen dolgoztában rájött arra, hogy ha sikerülne visszamenni, akkor csak így lehetne megérteni a hajdanvoltakat, hiszen az elhangzó Szent István korabeli mondat (mivel az Aranybulla korából haladnánk a Vereckénél hontfoglalni érkezők felé) természetesen fordítva kellene elhangozzék. A társaság elismeréssel nézte a pedellust, de még rengeteg idejük, s még annál is több italuk volt, úgyhogy egyáltalán nem törekedtek arra, hogy azonnal döntsenek. Óbort ittak, mert az új csapraverésnek ünnepét mindig Mikuláskor tartották a Súrlott Grádicsnál, olyankor, mikor már friss véres-májast, idei sarvalt káposztát is lehetett fogyasztani, s így adatott meg, hogy Ötödik Békái, a talpfákon krisztusi módon megfeszített vasúti sínek tudora, dúdolni kezdte a „Jó bor ugye sógor, sógor ugye jóbor...” kezdetű dalt, amitől égi világosság támadt a plébánia sekrestyésének agyában. — Nem is Citromné, nem is Lőwy úr, de hogy az izraelita felekezetnél maradjunk, javallanám az uraknak Szapora Sógort. A társaság elismerően csettintett, hümmögött, emelte szavazásra kezét, már at542
