Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Czakó Gábor: Újabb rémmesék
Önérzet Volt egyszer, volt, hogy hol? ne kerteljünk: Budapesten az ötvenes évek legeslegvégén, majdhogynem a hatvanasok elején, volt a bölcsészkarnak egy professzora, aki híres szép napjait erkölcsi hullaként morzsolgatta már majd negyed százada. Közismert volt ő erről, ezért aztán kijutott neki az erkölcsi és az anyagi megbecsülésből egyaránt. Még a hallgatók is tartották valamire, mert szemináriumi órái után gyakran hordta őket sörözni a Százévesbe, ahol mazochista élvezettel tűrte, mint túrják a deákok a sörhab félrefuvintása közben az ő múltja iszapját. Elvárta, hogy faggassák hitlerista korszakáról, sztálinizmusáról, tudományos virtusairól: hogyan és hányszor bizonyította be a fehérről, hogy fekete. Jókat kacagott, midőn előadta: neki nincs kisebbségi érzése Lukács Györggyel szemben, mert legalább annyiszor tagadta meg saját véleményét, mint a világhírű bölcsész. No egyszer, a nagybögyű szőke pincérkisasszony árnyékából egy széllelbélelt garabonciás megkérdezte tőle: igaz-e, hogy belépett a pártba? A professzor úr tanárian belegyintette rumját a sörébe, és amíg kiürítette a korsót, a tőle elvárható kerekdedséggel a választ is megfogalmazta: — Vegye tudomásul kolléga, hogy olyan testületbe, mely még engem is hajlandó volna tagjai közé iktatni, én nem lépek be soha! 501
