Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Kósa László: A Dunántúl néprajzi határai (esszé)

nyig szinte mindenütt megyehatáron halad. Noha a középkorban nem pontosan ugyanígy húzódtak a határok, még esély sem mutatkozott olyan településpáros kialakulására, mint Budapest. Az átkelőhelyeken sem fejlődtek nagyvonzású városi központok. Sem Kalocsa, sem Baja nem nevezhető ilyennek, Paks vagy Dunaföldvár még kevésbé. Egyedül Űjvidék—Pétervárad érdemel figyelmet, de ezek már egészen más történeti múltú tájakon fekszenek és kívül esnek vizsgálódásunkon.

A két part közötti mégis sok a kapocs. Azonos vallasd falvakat a házasodás, a többit a cserekereskedelem, a különfajta társadalmi kötelék fűzték össze. Helyi jegyeikben különböző, de sok rokon vonást mutató viseleteket találunk Kalocsától és szállásaitól déli irányban Érsekcsanád, Szeretnie, Bácskertes, Doroszló, Gombosig. Hasonló viseleti együttesek figyelhetők meg a Dunántúlon a Sárközben és Baranyában, melyek rokonsága jóval nyugatabbra Somogyba nyúlik. Az öltözködéssel stílusban egyező újkori parasztos divatok társultak a lakáskultúra számos expresszív elemeként, összhangjuk főleg a sárközi és kalocsai részletesen leírt színes népművészet képén tanulmányozható. Nem mellékes körülmény, hogy a kelet-dunántúli táncdialektus majdnem azonos kiterjedésű ezzel a „viseleti folttal”. Bár mindkói jellemző kulturális terület újkori jellegű, mindkettő megőrzött a 20. század elejéig archaikus elemeket is. Ide kívánkozik annak említése, hogy a 18. század elejétől ismert, jobbára kalocsainak mondott fűszerpaprika-termesztés is mindkét partra jellemző volt. Századunk elején Cecén és környékén belterjes étkezési paprikatermesztő körzettel egészült ki. Délebbre az eredetileg dohányos Bácskertes újabb magyar neve (eredetileg Kupuszina) szintén újabbkori zöldségtermesztésével áll összefüggésben.

Tálasi István nyomatékosan mutatott rá, hogy az általa központi nyelvterületnek nevezett nagytáj, melynek súlypontja a Dél- és Közép-Alföldre esett, magába foglalja a Délkelet- és Dél-Dunántúl nagyobb részét is. Egyik fő érve a Kiskunság 1699-i, ún: Petz-féle összeírása, amely ezen a területen 103 helybeli család mellett 135 baranyai származású családot talált.7 A hódoltság után valóban jelentékeny voü a Dunántúlról az Alföldre áramlás. Szegedre, Szentesre, Hódmezővásárhelyre és Orosházára is kerültek kisebb-nagyobb számmal dunántúli telepesek. Mégis azt kel) mondanunk, hogy a dunántúli átáramlás nem vált jellegadóvá. Okát nem nehéz megjelölni. A 18. században hamarosan sokszorosává duzzadt az első dunántúli származású letelepülők száma, de nem a Dunántúlról, hanem más vidékekről, elsősorban északról. Ezek elfedték az alapréteget. Az őző nyelvjárás sem mérvadó, hiszen a középkor végén még nagyobb területen „űztek” Dél-Magyarország szerte.

Eddig néhány olyan tényezőt soroltunk föl, amely a Duna néprajzi elhatároló szerepe ellen szólt, most lássunk példákat az ellenérvek közül is! Föltűnő, hogy a török hódoltság alaitt legtöbbet pusztult Kelet-Dunántúlon a hasonló történelmi sors ellenére sem alakultak ki olyan nagyhatárú, jelentős népességkoncentrációjú mezővárosok, mint az Alföldön, sőt vidékenként eltérően, de nagy vonalakban az eredeti településhálózat állt vissza, bár a lakosság nagy része kicserélődött. Közrejátszottak ebben az eltérő földrajzi adottságok, melyek a kisebb településeknek jobban kedveztek. A pusztai nagyállattartáshoz, az alföldi mezővárosok 18—19. században fontos gazdasági ágazatához, mely a településformát alapvetően befolyásolta, hasonló tényező a Dunántúlon nem jelentkezett. A felszabadító háborúk után a Kelet-Dunán- túlon hatalmas latifundiumok keletkeztek, míg a Duna-Tisza közén nagy kiterjedésű szabadalmas területek maradtak meg. Több volt a kisebb-nagyobb kiváltságokkal bíró település száma a balparton, mint a jobbparton. Ezek az eltérések a későfeudális jobbágyi létet sokoldalúan befolyásolták és hozzájárultak a folyó két partján századunkban is tapasztalható kulturális eltérésekhez. Áthatások még így is akadtak. Például Baja és Kalocsa városiassága inkább a Dunántúllal mint az Alfölddel mutat rokonságot, amint azt a Futóhomokot író Erdei Ferenc is észrevette. A kalocsai érseki uradalom jobbágyainak kötelezettségei is a dunántúli gyakorlatra emlékeztetnek, bár ez a kérdés még alaposabb tisztázásra vár.8

Nem feledkezhetünk el arról, hogy a Duna nemcsak kapocs vagy elválasztó vonal volt, hanem hajózása „hosszanti” irányba is közvetítte a műveltségi javakat.

474