Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Láng Gusztáv: Történelmi káprázatok (Olvasónapló; Cseres Tibor: Vízaknai csaták) (kritika)

próza értékeit kizárólag a kísérletező szövegekben keresik, talán a kritikus kötelező udvariaskodásának vélik e mondatot, holott nem az. A regény heterogén műforma; nem tiszta szöveg, hainem olyan „szövegvilág”, melyben a valóságreferenciák kiterjedése, minősége, megismerő értéke legalább oly mértékben meghatározza a befogadás hatásfokát, mint a tiszta szövegminőség. Pontosabban: ia regény olyan „nyelvileg konstituált világ”, mely mint a valóság-referenciák nyelvileg konstituált rendszere válik 'önálló lértékiké — amikor is a nyelvi formának és a referencia-rendszernek a teljes minőségi megfeleltetésén múlik az esztétikainak nevezett hatás.

Ebből következik a magyar (s általában a kelet-európai) regényirodalom részleges provincializmusa. Egy kisszerű, provinciális, kuriózumokra zsugorodott valóság csak önmaga hasonmását teremtheti meg regényben referenciáiban — a magyar valóság korlátozottsága korlátozza eleve regényíróinak tehetségét.

Ez azonban csak feltételesen és részlegesen igaz. Európától való elszakadásunk, illetve „késett európaiságunk” a regényírás önálló fejlődésének lehetőségét .is magában rejti. A magyar (és a kelet-európai) történelemben végbement azonos vagy rokon folyamatok különbsége csak a történész számára megvalósulás és megvalósu- lajlanság különbsége; erkölcsi és esztétikai tekintetben a kelet-európai „megvaló- sulatlanságok” a nyugat-európai fejlődésvonalaiknak a megvalósulással eltakart ellentmondásait képesek — egyedülálló módon — kifejezni és értelmezni. Vonatkozik ez a .nemzetfejlődés folyamatéra is. A nemzet elvont ddeálbód történelmi gyakorlatot meghatározó céllá éppen akkor lett a magyar történelemben, amikor Cseres Tibor regénye kezdődik, s éppen Erdély kérdése, az Unió kérdése vált az újszülött magyar nemzetállam nemzet- és nemzetiség-politikájának próbakövévé. De ugyanez elmondható a román nemzeti mozgalmakról 1867-től és a román nemzetállamról 1919-től kezdve. A „kié legyen Erdély?” hatalmi logikájú kérdése, illetve az „Erdély az erdélyieké” humanista álláspontja ütközött egymással csaknem másfél évszázadon át, ami a politikai gyakorlaban az erdélyi autonómia (autonómiák!) és az Erdélyt egy nemzetállam részeként bekebelező nemzeti legységeszme ellentéteként jelentkezik. A két nemzat(áliam) vetélkedése Erdélyért azzal a .következménnyel járt, hogy Erdély mindegyik nemzetisége csakis a maga anyanemzetének védőszárnyai alatt tudta elképzelni saját autonómiáját, .ami .természetesen minden más nemzetiségi autonómia megszüntetését és saját érdélyiségénak úgymond össznemzeti érdekből való feladatát vonta maga után — épp azt vesztette el tehát „győzelmével”, amit megvédeni akart.

Ez a fejlődésmodell, lillatve a nemzetfejilődés e dilemmája Nyugat-Európában sem ismeretlen. A különbség csak az, hogy ott a ,/nemzetalkotó” és a beolvasztandó etnikai csoportok asm egyszerre jutnak az .identitástudat azonos fokára, s a versenyben előbb érkező — .úgy .tűnik — emberi, kulturális és gazdasági előnyöket, egy magasabb rendű történelmi fejlettség vívmányait kínálja a beolvadóiknak. A valóságban .az előnyök tudomásul vétele csak igen szűk körben volt önkéntes és racionális, a nagy tömegekben az etnikai hagyományok költöző .ereje érvényesült. S ez nem „népi konzervativizmus”, a haladás meg nem értése, hanem annak a végső fokon humanista eszmének a csírája, hogy minden etnikai csoport magában rejti a nemzetinek a lehetőségét — legfeljebb a történelmi feltételek hiányzanak kibontakozásukhoz. A történelem természetesen erkölcs-közömbös folyamat — a közösségi tudat azonban (erkölcsközpontú lévén) ezt a miagától értetődő tényt (hogy ti. nem minden etnikai csoportnak adatnak meg a nemzetté érés feltételei) mint történelmi igazságtalanságot reagálja le, s a saját (ha úgy tetszik, „alacsonyabb rendű”) etnikai identitáshoz való ragaszkodás mint a történelmi igazság követelése övezkedik erkölcsi glóriával.

Ebből következik, hogy a nyugat-európai nemzette jlődések sem szelídebbek a kelet-európainál; a „vártaién népirtás” (ahogy Illyés Gyula nevezte) legváltozatosabb formái nemhogy nem hiányoznak e nemzetek történetéből sem, hanem egyenesen ott alakulnak ki. Azzlail a gyakorlattal együtt, hogy a nemzetállamban való jog- egyenlőség elválaszthatatlan ettől a homogenizáló erőszaktól; a kisebbségnek elemi emberi jogairól kell lemondani ahhoz, hogy cserébe állampolgári jogokat nyerjen.

452