Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Szörényi László: Bronzvendég a katedrálisban (esszé)
Főleg azonban nemzet-felfogásuk különbsége. Fiatal dragonyostiszt korában a horvát szülőktől származó, német anyanyelvű, de magyarul és horvátul is (a latinon, francián és olaszon kívül) tökéletesen beszélő Jelacic is Hungarus-tudatú volt. Tanúsítják ezt versei, melyeket németül írt, s melyekben többek között fölidézi Mátyás és Zrínyi árnyát, vagy így üdvözli egyes horvát területek Ausztriától való visz- szacsatolását: Üdvözöllek édes hazám, A hol összefűz igazán Honszeretet ifjat, vénet, Hogy növelje híred, fényed! Egyetértés szép csillaga Ragyogj mindig, mindenhova Magyarország népeinek, Erős frigyben hogy éljenek! (Márki Sándor fordítása) Pesty Frigyes értesülése ellenére — aki először foglalkozott ezzel az 1825-ben írott verssel — Jelacic gyűjteményes kötetéből sem hagyta ki, melyet Bécsben, 1851- ben adott ki, jótékony célból. A példányok eladásából befolyt teljes összeget ugyanis felajánlotta az 1848—49-es hadjáratban megnyomorodott horvát katonákat gyámo- lító „Jelacic Invalidenfond”-nak... Addigra azonban korai Hungarus-sága már a múlté. Először horvát, illetve illír szeparatizmusra váltotta. Az „Agramer Zeitung” 1848. ápr. 27-én így adta közre proklamációját: „Szívélyes üdvözlet a horvátok és szerbek nemzetének a dalmát—horvát—szlavón egyesült királyságban! [...] A reform széttörte azokat az alapelveket is, melyeken hazánknak Magyarországhoz való viszonya nyugodott. Innen adódik az a feladatunk, hogy egyedül a magyar koronával fennálló ősi szövetségünket szem előtt tartva, megállapítsunk viszonyunk alapjait a magyar koronához. (...) Nagy feladatunk az, hogy lehetővé tegyük a nemzet újjászületését.” A prágai szláv kongresszus szétkergetése után azonban — amelynek párját ő hirdette meg Budára, október 21-re, ahol még Magyarország nevét is eltörölték és Pannóniára cserélték volna — és mivel Pákozdnál útját állták és ő Bécs alá futott — ausztro-szlavinizmusra cserélte illirizmusát. Bécs forradalmának leverése után így nyilatkozott a testestül-lelkestül konzervatív Windisch-Grätz és a maga nézeteinek különbségéről: „Másképp áll velem a helyzet. Én szeretem a szabadságot; krédója az enyém is. A bécsi gyűlésnek felajnálottam barátságomat, ők azonban csúfosan visszautasították, ezt derék férfi nem tűrheti. Horvátország ugyanazon a jogon tépte el azokat a tizenkettedik századi szerződéseket, amelyek Magyarországgal kötötték össze, mint Németország a régi szövetségi okmányokat. [...] Árulója lettem volna ügyemnek, Horvátország ügyének és saját magamnak, ha nem vonultam volna Bécs ellen. A fekete-vörös-arany zászlót Bécsben vissza kellett verni, mert egy szláv Ausztria, melyhez Magyarországnak is tartoznia kell, a dolgok jelenlegi állásának szükségszerű következménye.” Hozzátette még, némileg kétértelműen, talán az öldöklésbe belefáradt harcosainak jogos szórakozására utalva: „Az ausztriai német lányok erénye már úgyis horvátosítva van; a jó egyetértés ebből következik”. (ö maga — ha hinni lehet a pletykáknak — Zsófia főhercegnő távollétében egy grófnőnek és tizennégy éves, de fejlett leánykájának erényét horvátosította.) A győzelem után álmai — ha tényleg voltak — a szláv Ausztriáról szertefoszlottak. Ferenc József ugyan grófi címmel vigasztalta zágrábi magányában és az önálló egyháztartomány felállítását is engedélyezte — ám Jelacicnak ez édes-kevés lehetett. Méltán túrta ki Haulikot a falifülkéből. Azelőtt méltóbb szobra volt. Zágráb három városrésze, az óváros, a Káptalan- domb és az Üjváros a hagyományosan — a magyar ’harmincad’ szó után — „harmica”- nak nevezett téren érintkezett. A nép 1848 után — mivel innen indultak a csapatok szeptemberben észak felé — Jelacic-térnek kezdte nevezni, majd hivatalosan is 445
