Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Ágh István: Gyertyagyújtó (regényrészlet)
ÁGH ISTVÁN Gyertyagyújtó* EMLÉKTELEN NAGYAPÁNK; A HÁZ A családban senki sem emlegette, se nagyanyám, aki tízéves koromig élt, se apám, se nagynéném a Hermi, pedig szeretett emlékezni. Fényképet nem készíttetett .magáról. Olyan csöndes, látványtalan szorgalmú ember, akivel nem történt említésre méltó? Még sírkeresztjén is hiba van: „Itt nyugszik Nagy István, élt ötven évet, szül 1855 megh 1915.” Agyvérzés érte a középiszkázi mezőn; apánknak joga lett halála miatt elkerülni halálát, leszerelték családfönntartónak a háborúból. Én is elmulasztottam érdeklődni felőle, s ha most kérdezek anyámtól, nővéreimtől, mit hallottak róla, csak azt mondják, olyan szemérmes volt, még a nagymamától sem búcsúzott nyilvános csókkal berukkolása idején; elbújtak a szekér mögé. Anyakönyvében: „71. zászlóalji honvéd.” Sógorom nagynénje férje mondta sógoromnak: „A Nagy Böskét akartam elvenni, nagyon szép, magas lány volt, nem adta hozzám, egyszer végigkocsizott Vásárhelyen, hátul ült a Böske meg a Marcsa, mikor meglátott, belevágott a lovakba, hogy rám se kelljen nézni.” 1855. december 21-én született, 1915. március 3-án halt meg, 1879. január 9-én házasodott a kisszöllősi Németh Máriával, aki öt gyereket szült 1881 és 1889 között: Herminát, Istvánt, Máriát, Erzsébetet, s apámat, Bélát. István egy hétig élt. Ahogy dédapám fiútestvér-halálok miatt jött a világra utolsónak, úgy apánk is. Addig szültek az anyák, míg el nem jött a név és gazdaság továbbvivője. Nagyapám teremtette meg azt a birtokot, amire már én is mondhattam, a mienk. Lehetett ez a 24—25 kataszter a 19. századvégi olcsó földárakból, házassági érdekből: hozta nagyanyám a somlai szőlőt, hozományul a földre költhető pénzt. Dédapám 1880-as 13 és egyharmad katasztere így gyarapodott a csőszi és a középiszkázi mezőkkel. Apám csak annyit vásárolt, amennyit az örökösök kihasítottak. Ahol Böske néni része húzódott a mienk mellett keskenyebben, ott a századvégi, századeleji állapot — a nagyapámé. Apánk a Marcsa és a Hermi néniét megváltotta. Úgy gondolom, lovasgazda is ő lett, dédapám gyalogos népfölkelő, s az ősi házba, ebbe a kis jobbágyfészekbe, nem illettek lovak, csak tehenek, borjak, még két lomha ökör is beférhetett az istállóba; nem a téli zabtól tüzes, jászlat döngető kancák, paripák. Földszerző, gépesítő, házépítő Nagy Istvánról alkotása vall. Földjei 1959-ben belevesztek a közösbe, de áll még a a Ház, melyet 1908-ra épített a falu végén a Szent- kuti dűlőben. Itt feküdt szépapám jobbágytelke ükapámra és Miklós öccsére osztva, s ahogy öröklődött tovább, már csak a föld jelezte, ki a faluban rokonunk, a házzal szemben Nagy Ignácék, jobbra Nagy Vincéék az 1849-es hódoló levelet aláíró elöljáró Nagy Miklós leszármazottai. Ebben a falutól ma is száz méterre eső házban születtünk, négy testvér. Kiskoromban még úgy állt, ahogyan megépült. Nincs már kocsiszín, istálló, ólak, csupán fundamentumok, s a pajta romjai. Volt az építésben valami túlméretezettség, olyan kivagyiság, aminek kisebb a fedezete. Épült, ahogy adódott: gerenda a csőszi rét nyárfáiból, falait a kentaljai földből döngölték, téglát és vályogot úgy raktak bele, ahogy pénzükből tellett. Anyám tudná elmondani a sározás, meszelés kínjait; sírása és verejtéke hullott évente a sárföldbe és a sárgára festett mészbe. Valaha fehéren állott, az akácás felőli oldal emlékeztetett rá, bátyámmal mi is fehérnek akartuk, mikor az újjáépítésen gondolkoztunk. Mostani színe Nagy László szándékát követi — a költő emlékháza. * Ágh István regénye a Kortárs e. folyóiratban, júniustól Kidöntött fáink suttogása címen folytatódik. 404
