Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Keresztury Tibor: A dilettáns közvetlenségtől a kimunkált hermetizmusig (Négy újabb első verseskönyvről) (kritika)
sérlete ugyanakkor arra irányul, hogy a vallomáslíra közvetlenségét a megnevezés szikár tömörségével, lecsiszolt, végérvényesnek ható kijelentésegységekkel, de egyszersmind egyfajta bensőségesség megőrzésével küszöbölje ki. Ennek fényében válik világossá a szenzitív élménytartalmak fogalmi megjelenítését célzó törekvése lényegét magába sűrítő, s talán a Fabó-vers keletkezési folyamatára, az érzelmi fogantatás és az azt ellenpontozó végső forma kettősségére is utaló köteteim valódi jelentése. Az „érzéstelenítés” nyilvánvalóbb, s immár nem a költői eljárás felől közelítő értelmezése ugyanakkor az érzelmektől való megfosztottság, a súlyos csalódások okozta kiábrándulás állapotát asszociálja, így a versek kíméletlen tárgyilagossága az elveszített emberi fogódzók helyére lépő űrrel szembeni védekezés művészi eszközeként is felfogható. Feszültségekkel teli erőtérben születnek tehát Fabó Kinga versei, melyek első ciklusa (Végrehajtsa és elszenvedi) e tudatosnak tetsző költői törekvés színvonalas megvalósításával komoly várakozást kelt. Az apatikus, depressziós hangulatokkal a regisztrálás józanságával dacoló tartás önveszélyes lelkiállapot foglalata, mely indulatmentes egykedvűséggel reagál kifosztottságára, megalázottságára. Tompa, mégis tiszta közöny ez, „Miint ítéli táj. / Hoilt ezüst. / Elnyúl. Visszaver.” (Képmás). A reményvesztés kiküzdött bölcsessége, ami már nem keres .választ, magyarázatot; rögzít csupán, ezáltal téve elviselhetővé az elviselhetetlent: „ő szembenézett. Azután elnémult. / Nem tudott véget érni a / szórt fényben. Túl fehér volt. Mint a // szépség: fölösleges. Mint a / bennem összegyűlt érászaik, melyhez / nincs közöm” (Ha nyugton maradok). A csöndes visszavonulás, elzárkózás, a külső okok, viszonylatok elhallgatása (ki- mondhatatlansága?) révén méltóságteljessé, s titkok hordozójává válik. Magába zárt fájdalmaival nem hagy támadási felületet, de esélyt sem a felemelkedésre, logikus poétikai következménye pedig csak az elhallgatás lehet. Fabó Kinga mindebből fakadóan pontosan érzi, hogy lírájának érzelmi-nyelvi redukciója tovább már aligha fokozható, így könyvének ezt követő fejezetei elkerülhetetlenül az első ciklussal demonstrált törekvések fokozatos visszavonásához, feloldásához vezetnek. A nyitóciklus verseinek gyakran nehezem felfejthető, mégis súlyokat hordozó konzekvens fo- galmisága lazább szövésű versbeszédbe vált át, melybe immár beszűrődhetnek az eddig kiiktatott tapasztalati élményelemek. Ázok a durva valóságmozzanatok, melyek a tisztaság utáni éteri vágy ellenpontjaként a lírai alaphelyzet lényegi konfliktusára mutatnak rá. A rögzítő-analizáló verstechniika logikai rendje, grammatikai feszessége így szükségképpen az érzelmi viszonyulás metaforikus megnyilvánulásaival telítődik — jelentősen oldva a költemények intenzitását, gondolati erejét. A szigorú szerkesztés, tömörítés elvét feladó módszerváltásról itt sincs szó szerencsére, de a költő mégis rákényszerül azokra a megoldásokra, melyek elkerülése kötete első ciklusának legnagyszerűbb hozadéka volt. Szentimentális hangok (Mert olyan szép vagy, Még csillagos az ég, Arcodhoz közel), az adott képstruktúrában túlterhelt romantikus motívumok jelzik a kifejezésmód azon ballasztjait, melyek közül a befejező ciklus (Protokoll) anyagának alkatidegen, harsány iróniája a legzavaróbb. „Nem vallomás, nem egyszerű szavakkal / nem neked szól, de mondom” — írja Lázár Júlia az Ujjnyomok címet viselő könyve egyik darabjában, s hermetikus költészete az olvasót is e megszólítás címzettjévé teszi. Ez a líra ugyanis nem elsősorban üzenetével, közvetlen vagy rejtett sugallataival, hanem kimunkált formakultúrájával, érzékeny intellektusával von hatása alá. Dikciója olyannyira intim, személyessége olyan fokig rejtett, hogy a „tanult” költőnek kijáró hűvös tisztelettel konstatálnánk e kötetet, ha benne nem korszakunk egyik jellegzetes művészeti irányának jelentős teljesítményét kellene látnunk. Lázár Júlia versei ugyanis a kiforrott stílus elegáns biztonságával sűrítik magukba a posztmodem irodalom specifikus jegyeit; a forma jelentéshordozó szerepétől a nyelvosntriikusságon, az lidézéstachiniikán, a hagyományok újjáélesztésén át a rejtőzködő magatartástípusig. Törekvésének valódi értéke nem abban ragadható meg, amit elmond, hanem abban, ahogy elmondja, s ebben a vonatkozásban bemutatkozása nagy reményekre jogosít. A hasznosítható, s újjáértelmezendő tradíciót a költő számára mindenekelőtt az 374
