Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Dúl Antal: Az abszolút struktúra (Reflexiók Hamvas Béla Scientia Sacrájához) (tanulmány)
lehet, a légszomj mégis egyre nőtt. A rendszer minden mozzanatában tökéletesen kidolgozott és hibátlan, csupán arra a kérdésre nincs válasza: ki, mikor, miért jutott arra a patologikus elhatározásra, hogy megkísérelje a teremtő szellemet merev, élettelen fogalmi struktúrák szövetébe zárni. Körülbelül ez volt az a pillanat, amikor a Scientia Sacra — Az őskori emberiség szellemi hagyománya kézirata hozzám elérkezett. — És akkor Hamvas Béla megnyitotta számomra Keletet... Kelet? A kifejezés pontatlan. Így neveztem el akkor — provizórikus magánhasználatra — az őskor szent könyveinek szavát. A transzcendencia megnyilatkozásának azt a nyugati ember számára szokatlan szenvedély- és eraliködésmentességét, azt az egyszerűséget és magától értetődő természetességet, ahogyan ezek az írások égről és földről, Istenről és emberről, szellemről, lélekről, démonokról, túlvilágról, valóságról, káprázatról beszélnek. Nincs bennük semmi nagyotmondani akarás és túlhajtás, semmi áltatás és maszk, semmi okoskodó bizonyítgatás és érvelás. Nincsenek definíciók és tézisek, axiómák és szillogizmusok, de fide tétellek és anatémák. Guénon mondja, hogy aki így szól, a legnagyobb .hatalom, az autorité spirituelle — szellemi uralom — birtokosa. Így szólt Lao-ce és Buddha, Hérakleitosz és Jézus. Erről a bázisról a népvándorlás utáni Európában csak néhány kivételes szent, művész és misztikus tudott megszólalni. A leginkább, azt hiszem, a muzsikájával: Bach. A Scientia Sacrát „egytléliEgzetre” olvastaim, úgy, ahogy az ember még a legizgalmasabb kalandregényt sem olvassa: utcán, villamoson, lépcsőházban, sorbanállás és étkezés közben. Mi volt hatásának titka? Semmi esetre sem az a nagy mennyiségű tárgyi ismeretianyag amit átfog. Erre a kézikönyvek meg'b izhaitóbbak. Hamvas nem adja meg az idézett írások lelőhelyeit, könyveinek nincs bibliográfiája, indexe, lábjegyzetei. Gyakran és előszeretettel emlékezetből idéz, ráadásul „pontatlanul”. Ügy, ahogy utoljára az ókorban, a középkorban, vagy Keleten, a szutrákban tették. Ma, amikor úgy tudjuk, hogy az írott szó és a tárgyi emlék a szubjektív emlékezetnél magasabb valóságértékű forrás, a korszellem játékszabályainak ilyetén extrém megszegése automatikusan tudományos diszkvalifikációt jelent. Ma kevesen tudják, hogy a realitás dolgaiban a személy igazsága a tárgyi igazság fölött áll. Éspedig, ahogy a tradíció tanítja: mindenkinél, mindenkor, mindenben. A tárgyiasság határa ott van, ahol a dolog kezd az ember bőrére menni. De milyen valóságértéke van annak, ami nem az ember bőrére megy? Amikor valaki szakszerűtlenül idéz, amikor valaki hagyja, hogy szubjektív ihlete elragadja és az „objektív” igazságról megfeledkezzék, ugyanakkor (és ennek ellenére) azonban rá tud mutatni olyan léttartalmakra, amelyek a humánum szó fogalomkörének lényegi és elidegeníthetetlen elemei, Európában ezt az embert úgy nevezik: művész. A titok nyitja ezek szerint a művészi megjelenítés lenne. Ha a szó a megnyilatkozás totalitárius igényét jelenti, igen. — A Scientia Sacrának nincs egyetlen fejezete, amely poétikailag kifogástalannak lenne mondható. Erről a döbbenetes erejű szövegről az esztétika iskolás fokán bárki nehézség nélkül bizonyíthatná, hogy egymást éri a sok hiányos és félbemaradt, vagy éppen összetorlódott és egymásba ros- kadt mondat. Kiiimuitatná, hogy bizonyos vezérmotívumként kiemelt sorai 'mániákus szenvedéllyel ismétlődnek. Néhol éppúgy indokolatlanul szűkszavú, ahogy másutt terjengős. Mindennél kirívóbb, amikor Hamvast mondanivalója közvetlen kibontásának rovására magával ragladja saját ékasszólása. örvényként száguldó lendülete nem tűri a stilisztikai aprómunkát. Sorra bennmaradnak a szövegben ia germanizmusok. A nekiiramodó gondolat úgy repíti mondatait a felismerés vakító fókusza felé, ahogy az elszabadult áradat ragad magával mindent, ami útjába kerül. A Scientia Sacra tanpéldája annak a közkeletű megállapításnak, hogy a stílus: fogyatékosság —, eltérés a „tökéletesen” szabatosra fogalmazott mondatszerkezettől. Félrevezető lenne az irodalmi technika kérdését hosszasan és részletekbe menően elemezni. Belletrisztikai szempontok számomra akkor szóba sem jöhettek. Az esz- tétizálás szekunder reflexió, a műtől való idegenség (elidegenedés) biztos jele. Remekművek a mikroszkóp alatt végzett boncolást nem sínylik meg. Shakespeare-ről 366
