Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Varga Imre: Ember, szabadság, harc (esszé)
VARGA IMRE Ember, szabadság, harc Sok a beteg ember. Beteg a test, mert kényelemben-komfortban elpuhul, a túlságos védelem kiszolgáltatottá teszi, s nincs napi átlelkesült kapcsolata a természettel, ami megerősíthetné s igazi védettséget nyújtana számára. Beteg a lélek: ideges, nyugtalan, neurotikus, legtöbbször ösztönök, indulatok cibálják, a tudattalannak egyre nagyobb hatalma van fölötte. Beteg a tudat s így a testet és a lelket, a belsőt és a külsőt nem tükrözi egyként, egészként; az ember elkülönül társaitól, társaságban is .magányos, mindemben önző lényével vesz részt, a többieket nem tudja megragadni bensőjében, sem önmagát meglátni másokban. Ez a hármas felosztás pusztán a szemléletesség kedvéért került így papírra, hiszen a gyógyulás, az egészség útja szerves kell hogy legyen: a test, lélek és tudat egységére, átjártságára kell törekednünk. Az öntudat uralmára, ami nem a köznapi értelemben vett gondolkodás, okoskodás zsarnoksága. Hiszen ez is az általános megbetegedés egyik jele: annyi .mindent tudunk (az ismeretek szintjén), s mégis milyen keveset valósítunk (élünk) meg belőle. Ha a tudás nelm. járja át az ember mindenét, csak birtokolt anyag, .hamis hiúságra bíztat, ha csupán az érzelmekre hat, könnyen válunk demagógokká, akik meg öncélúan bölcsslkedmak, absztrakcióikat vetítik rá a világra, s látják viszont mindenütt, .minden dolog felületéről. Az absztraháló ész már akkor kiszabja a ruhát, mielőtt még méretet vett volna arról, akire szánja. A tudás tehát, ha nem válik életünkké, önmagunkká, vérünkké, ahogy ezt mondani szokás, legföljebb ismeretek sora, ami öncélú, s így .rá az égvilágon semmi szükségünk nincs. Csak megnehezíti életünket. Minél több termést gyűjtünk össze a csűrbe, annál kevesebb szabad terünk marad a statikus tudásnál fontosabb dolgok számára. Marxók jóslata, mely szerint a történelmi szükségszerűség (ék) fölismerésével el kell érkeznie a szabadságnak is, nem akar bekövetkezni. Amit magunk körül látunk, a legnagyobb rabság: az ember nem ura testének, idegrendszerének, sőt gondolkodásának sem. Ahelyett, hogy önmagát folyamatosan építené, fejlesztené, tökéletesítené, művelné, elpocsékolja erőit, elnyomja alkotóképességét, szétpazarolja egészségét, s egy olyan ibetegségközipontú társadalmat hoz létre, .mint amilyenben most Magyarországon is élünk. Aki pedig nem ura testének, idegrendszerének és tudati életének, az kifelé sem lehet szabad. Legföljebb szabados, fölszabadított rabszolga. Ha ilyen elromlott közösséget betelepítenénk a világ legvirágzóbb részeire, azt .is tönkretenné, beszennyezné, szerteziláLná. Ez az általános irányzat, a kivételek csak .kontúrosabbá, .megrajzoltahbá, árnyaltabbá teszik. A kivételek ugyanis nem teremthetnek törvényt, legföljebb átadhatják azt a tudást, aminek eredményessége nem is az ő jószándékúkon múlik, ami amúgy is közös kincs, s ami a többiek befogadó (képességétől függ, s ezzel be is zárult a kör: mert a tanulás harc, szabadságharc, a .legnagyobb önátalakítás, részvétel a tsljes világban. S nem pedig állandó hivatkozás a külső adottságokra, ami azt mutatja, hogy a társadalom gyermeki tehetetlenségben leledzik. A beláŐ szabadság (az életé, az eredeté) viszont kisugározhatja ma:ga köré, közösségbe, társadalomba az igazi erőt, s minél nagyobb lendülettel tör elő a magból, annál .inkább megvalósulhat. Az Üj Symposion 1988/2-es száma az ember többéválásának tudati (szellemi) útjairól közöl írásokat, s így testi-érzelmi jelentőségekről csak érintőlegesen beszól. Kétségtelen, hogy leginkább tudatunk megerősítésére, ennek tisztántartására van 355
