Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
A másik levél: Kedves Barátom, ma reggel két levelet postáztam a címedre, a véletlenre bízva, hogy melyiket bontod fel előbb. Hangsúlyozni akarom ugyanis, hogy egyik levél sem magyarázza meg a másiknak a tartalmát, annak ellenére sem, hogy a levelek tartalma ugyanarra a személyre vonatkozik, vagyis rám. Mindnyájunkban sok ember lakik, de kettő mindenképpen: egy közösségi és egy individualista. Hogy mit értek az utóbbin, gondolom, nem kell részleteznem. Bizonyára osztozol abbéli véleményemben, hogy aimi érzelmi és ösztönvilágunk legmélyebb rétegeit illeti, nincsenek se osztály- se nemzeti különbségek az emberek között. Így vagy úgy mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva érzelmeink és ösztöneink szeszélyeinek, biológiai adottságainknak, szerelemnek és halálnak. Vagyis igaz ugyan, hogy mindnyájan mások vagyunk, de az is biztos, hogy nem vagyunk tökéletesek, és az is, hogy halandók vagyunk. Másképpen fest a dolog énünknek a szociális felével vagy a nemzeti—történelmi hátterével, noha meggyőződésem, hogy csak ezekből nem vezethető le a személyiségünk, s ha csak ebből az irányból próbálnánk megismerni magunkat vagy közel férkőzni másakhoz, nagy tévedéseket követbnénk el. Áim azokkal sem érték egyet, akik úgy vélik, hogy a szociális származásunk és a nemzeti hovatartozásunk csupán színezi a személyiségünket, és a legvalódibb énünkhöz semmi köze sincsen. Nagyon is nem mindegy, hogy valaki magyarnak, vagy szlováknak, vagy németnek, vagy orosznak, vagy kínainak születik-e. Nem mindegy még ma sem, amikor a becsületes ember azt vallja: mindenki egyforma, legalábbis a törvény előtt, s származásánál vagy nemzeti és etnikai hovatartozásánál fogva nem élvezhet előjogokat a másikkal szemben. Ez mind nagyon szép, és igaz, és főleg demokratikus. De ha csak a magam nyomorult (kísérletét veszem, máris biatos vagyok benne, hogy ha más korszakban, más szociális hátterű családban és más nemzet tagjaként szüleiek, talán az egész életem is másképpen alakul. Ha nem azt a műveltséget szívom magamba otthon, amit egy áttérni magyar értelmiségi családban szerezhettem csak meg, egész mai szellemi beállítottságom és értékrendem más lenne. Viszont ha nem polgári-értelmiségi környezetben nevelkedem fel, sosem látom meg a nemzeti ideológiák kétarcúságát, s eszembe sem jut megtisztítani a magamét a mítoszaitól és a kegyes hazugságaitól. De másfelől az is igaz, hogy ha szlováknak vagy franciának szülétek, ugyanúgy lázadó leszek, és ugyanúgy elkövetem azokat a baklövéseket és (talán) bűnöket, amelyeknek a nemzeti ideológiákhoz már semmi közük, s amelyeket mindenekelőtt magam ellen követtem el. Ez nagyon is lehetséges. Hiszen hányán vannak, akik ugyanilyen háttérrel és ugyanilyen hagyományokkal egészen másképpen cselekszenek, mint én. Ezért mondom azt, hogy polgári és magyar származásom nem magyaráz meg önmagában semmit sem. Viszont azt sem állíthatom, hogy ne lett volna befolyással a jellemem alakulására. De még talán arra is, hogy milyen irányú érzelmek és indulatok mekkora intenzitással működtették a cselekedeteimet és a gondolkodásomat Biztos vagyok benne, hogy racionalista beállítottságom ellenére is hajlamos vagyok a végletekre — s úgymond meggondolatlanul, ki nem érlelt emóciók hatása alatt cselekedni, ami lehet, hogy más, nyugod- tabb háttér mellett nem fordulhatna velem elő. De az is lehet, hogy még így is. Nem akarom azonban szaporítani a szót, és sajnáltaim sem akarom magamat. Létezésemnek egy sereg nagyon fontos komponense előtt tanácstalanul állok. Közösségi énem és individualizmusom tartoihányait egy egész labirintusrendszer köti ösz- sze, s míg érzelmeim maguktól eligazodnak benne, értelmem hiába igyekszik bevilágítani e rendszer járatainak a szövevényébe. Ettől úgy érzem magam, mintha nem lennék igazán ura az akaratomnak. Értelmem ma is helyteleníti, hogy éppen Olgával, barátom feleségével álltam össze. Elvégre Pálóczi a barátom volt, és kedveltem őt. Ám Olgát valami egészen elementáris erővel szeretem, s azt hiszem belepusztul315
