Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

neki, cslak Olga ezekkel egy másiik férfit keresett meg, azt a valakit, akit ő, Pálóczi sosem látott, de akinek a létezéséről tudott, hiszen annak idején Olga olyan sokszor utazott miatta Pestre. S amikor a férfi meglépett, Olga is döntő hibát követett el, azt, hogy elkeseredésében az ő, Pálóczi nyakába varrta magát. S akkor követte el ő is a másik nagy hibát. Hagyta, hogy Olga az ő nyakába varrja magát. De hibáztatható-e ő, Pálóczi, azért, mert a boldogsága vagy a boldogság illúziója reményében elvesztette a józan eszét, s óvatlanul és meggondolatlanul elfogadta Olga felajánlkozását. Nem vagyok ezért hibáztatható, mondta kategorikusan. Nem hibáztatható, mert tényleg szerette Olgát, mert az, hogy az ő szeretetének Olga volt a kiválasztott tárgya, az ilyesmi sosem kizárólag intellektuális megfontolásokon múlik. Ó -igen, eleve kudarcra vélt ítélve az egész, de -ez semmit sem változtat -azon a tényen, hogy ő csak Olgát tudja szeretni és senki mást. Az ő életének az értelme az, hogy szeressen, mert ha a szeretet képességétől megfosztják, az olyan, mintha megölték volna. Ákost, például, gyűlöli most, mert Ákos a legnagyobb bűnt követte el ellene, még ha ennek nincs is talán a tudatában, de egyszersmind sajnálja is Ákost, mert Ákosban régen kihunyt a Nap. Ákos szerencsétlen, jellemtelen senki lett, egy nulla, akiben akkor hunyt ki a Nap, amikor elhagyta Ildit, azt a nőt, az egyetlent, aki méltó volt a szeretetére. Csakhogy Ákos összeférhetetlen, hiú, önző és gőgös, aki nem találta meg a számításait az életben, aki túlságosan nagyra tört, és most kapkod fűhöz-fához, és tönkreteszi a mások életét. Mekkorát fognak majd zuhanni!... Ákosban örökre kihúnyt a Nap, nem tud szeretni, talán sohasem tudott, de ő nem akarja igaztalanul vádolni; ám Ákos illúziókban ringatja magát, amikor azt hiszi, hogy szereti Olgát, s téved akkor is, ha arra számít, hogy Olga viszonozni fogja az ő kétes értékű érzelmeit... Igen, lesz egy közös gyerekük. Annál rosszabb! Hazudnak egymásnak, hazudnak!... Pálóczit elragadta a hév, s én közbevetettem, hogy talán mégis ideje volna zárolni ezeket a tépelődéseket, s megvárni, hogy mit hoz a jövő. Pálóczi az arcomba nevetett. A jövő?! Mi az, hogy jövő? Neki nincs jövője, ő egyik napról a másikra mindent elveszített. S a dolgoknak az a logikája, hogy hibás lépésre csak újabb hibás lépés következhet, olyan még nem volt, hogy egy hibás lépést korrigálni lehetett volna. Lehet, hogy a dolgokat képesek vagyunk visszacsinálni, de ha sikerül is, az már sohasem lesz ugyanaz, ami azelőtt volt. Olga hiába jönne most vissza hozzá, ő talán még meg is bocsátana neki, de nem tudná elfelejteni, hogy egyszer elment tőle, s így hiába szeretné, az már nem volna az a szeretet és szerelem, ami azelőtt. Viszont ha se előre, se hátra, akkor merre?

Ha hiszed, ha nem, pisztoly volt a kezében, mondta Ákos, tudom, hogy hihetetlen, Pálóczi és egy pisztoly!... Nem, ez nevetséges, ez nem igaz! Ez csak egy buta álom, képzelgés, rosszul lát, gondolta, ez^agyrém. Pedig hát pisztoly volt, hiába bűvölte a szemével, hiába hitetlenkedett, a pisztoly nem foszlott szét, talán csak pisztolyt formáló öngyújtó, vagy vizipisztoly, gondolta. Ijesztegetni akarja őt, s minél jobban megijed, annál nagyobb élvezettel fogja ezt a dolgot csinálni tovább, s a markába röhög — nem szabad megijednie. De akár vizipisztoly volt, akár valami más, mintha villamosáram futott volna végig a gerincén, vagy mintha bottal ráütöttek volna iá lábszáre-sointjára, se 'továbbmenni, se visszalépni mem mert, de ha a bátorsága nem hagyta volna is el egy pillanatra, a lába akkor sem engedelmeskedett az akaratának. Lehet a szív bátor, a lélek erős és rettenthetetlen, a test akkor ás fogékonyabb a veszedelemre, s ilyenkor -maga adja ki a parancsokat, és csak a maga parancsainak engedelmeskedik. De Ákos beismerte, hogy egy pillanatig se a szív nem volt bátor, se a lélek rettenthetetlen. Olgára gondolt meg a születendő gyermekükre, legalább nekik irgalmazzon. Ezt akarta mondani, de egy fél mondatot sem tudott kinyögni. Egyre csak az járt a fejében, hogy: képtelenség, ez nem Szicília vagy Korzika. Sose gondolta volna, hogy ennyi elvetemültség lappang néhai barátja jámborsága mögött, és még ő hitte azt, hogy ismeri! Arra gondolt, hogy abszurd dolog így meghalni egyáltalán, de ahogy rövidült az ideje, hozzászokik az ember a halála tudatához, ez is a teremtés jól kifundált trükkje, az ember megszokja lassan, hogy egy napon majd v-ége, hogy -miiként előtte semmi, ugyanúgy semmi majd év310